Valahol félek, vagy inkább tartok egy kicsit az egyedülléttől.
Még soha nem voltam úgy igazán egyedül...
Pedig tudom...
Csak teljes csendben találhatom meg Önmagam...
Egyedül tudok egészen Önmagam lenni.
Tömegben, Én is csak tömeg vagyok...
Családban, családnak egy tagja...
Színházban közönség...
Színpadon színész.
De Én nem vagyok fa, amelyik az erdőben is megmarad különállónak...
Én is része vagyok az egésznek.
Ez viszont semmiben nem befolyásol...
Tömegben is saját életemet élem...
Önmagam csak akkor lehetek, ha senki nincs körülöttem...
Akkor lesz csak meghallható az a belső dal...
Az a zene, amelyik egyedül csak Én vagyok.
Talán akkor meghallom azt az árnyalatnyi különbséget...
Amennyivel különbözök Én, egy másik embertől...
Mint az ujjlenyomat az ujjlenyomattól...
Zene a zenétől...
Attól lesz egyedi a zene, s árnyalatnyi a különbség.
De ez az árnyalatnyi tesz különlegessé, megismételhetetlenné, széppé.
A magam zenéjét csak egyedül, csak a teljes csöndben hallhatom...
Mikor nincs semmi áthallás...
Mikor az agyam is megpihen, s nem futkosnak bennem kósza gondolatok...
Mikor gondolatban sem harcolok...
Viszont a gondolataim, nem hagynak magamra...
Ezért nem is leszek soha egyedül...
Azok úgy járnak-kelnek bennem...
Mint a zenészben, a szebbnél-szebb dallamok.
De mert mindig más muzsikáját hallom...
A más muzsikája az, ami elveszi a helyet...
S nem enged kiteljesednem, saját csodás zeném egésze lenni.
€$@ß@
