A szemed

Szemed szédülő lelked tükörterme.

Benne minden annyira eltúlzott s mégis

olyan valószínűtlenül őszinte.

A szemed a szerelmem. A szemed fétis.

A szemed a minden. Te a szemed vagy.

Mikor nézlek, rám omlik, mi jár fejedben.

Csak felfogni nem tudok ennyi mindent;

sosem nézzük sokáig egymást, mi ketten.

Látom, hogy félsz, látom: bizonytalan vagy,

ezer sebed fájdalma nyílt titok nekem.

Vágyak és gátak laza hálójában

mocorog, vár egy sosem használt szerelem.

És ha egyszer igazán közel jönnél,

úgy, hogy az orrunk finoman összeérne,

én csak nézném azt az eleven homályt,

és Nálad maradnék örökre… Végre.

Itt vagyok Létezem...

Nem érdekel, miből élsz.

Azt akarom tudni, mire vágysz, szembe mersz-e nézni vágyaiddal.

Nem érdekel, hány éves vagy.

Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmedért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.

Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül.
Azt akarom tudni, elérted-e már fájdalmaid középpontját.
Megnyitottak-e már az élet csalódásai.
Összezsugorodtál, és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.
Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmadat, és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak? 

Tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegülve, anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.

Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.

Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz.

Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.

Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható.

Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is,
ha nem minden nap pompázik.

Tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni.

A tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani.

Igen!

Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.

Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekednek mindazt megadd, amire szüksége van.

Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.

Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe,
és nem hátrálsz-e meg.

Nem érdekel, hogy hol, mit és kitől tanultál.

Azt akarom tudni, hogy mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.

Azt akarom tudni, tudsz-e egyedül lenni önmagaddal.

Igazán szereted-e azt, akit majd magad mellé választasz?

                                                                                         €$@ß@

Szomorúnak lenni...

Talán érezted már, keserű nap ízét a szádban?
Titkon remélted, édesebb, csak a gyermeki álom lehet...
Talán érezted már mellkasodon a követ?
Mely mellett, még egy sziklás hegy is eltörpülhet.
Mit úgy tartasz, mint az atlasz a Földet,
s szívesen eldobnád, mert úgy érzed.

Ez öl meg téged...

Talán érezted már magad, nagyon az ördög kezei közt...
Mikor karod zsibbad, lábadnak súlya van.
Még ha ülsz is...
S a kétely tűzét, a holnaptól való félelmeddel táplálod,
magad alatt.
Talán vártad már a szelet, mely a feledésre fúj minden vétkedet.

Mindazt, mit mások ellened vétkeztek...

Mindazt mi bántja lelkedet...
Talán vártad már a napot, azt a fényeset, mely érted ragyog.
Mely börödön át árasztja el tested nyugalmát.
S reméled sugaraival égeti el életed minden bánatát...

Akkor talán tudod mi az?

Szomorúnak lenni...

Mi a Vágy?

A Vágy valami olyasmi, amire szükségünk van?

Arra vágyunk, amire szükségünk van?

Vagy talán inkább olyan valami a Vágy,

amit nagyon akarunk?

Vagy valami teljesen más?

A Vágy jó, vagy csak szenvedés forrása lehet?

Kielégíteni, beteljesíteni, vagy elfojtani

és megszabadulni tőle?

A Vágyat el kell engedni.

Vagy engedni kell beteljesülni és megvalósulni.

Örök remény

Fehér selyemfátylat von körém a hókristályos este,

S a szűrt homályú éjszakán elmereng egy sóhaj.

Melyben még oly sok benn rekedt gondolat lapul,

Mit soha nem mondhattam el szívből jövő szóval.

Miért van az, hogy a vágy sosem törik darabokra,

Hiába súgja tudatunk, hogy most már nincs tovább?

S miért győzi le a szerelem az önelégült szellemet,

Akkor is, ha gúzsba kötött rabkezét feltöri a lánc?

Mindennél erősebben akar élni az, kit halára ítélnek,

Mert a lelkéből kiszabadult érzéstől életszikrát kap.

És a benne rejlő szenvedélyt senki le nem győzheti,

Mikor a túlüldözött vasakarat pengeéllel hat.

Lehet átok vagy áldás egyetlenegy titkolt rezdülés is.

Lehet bűntudatot feloldozó halvány reménysugár,

Mi örök hűséggel őrzi meg azokat a múltemlékeket,

Melyeknek a legjegesebb percére is nyárvarázsa száll.