A magányos ember, soha nem azért vonul vissza magányába...
Mert arra vágyik.
Hanem titokban azt reméli, hogy azaz ember...
Akit szíve mélyén szeret...
Vagy valaki, akit majd őszintén szeretni tud...
Megtalálja Őt, és utána menjen magányába...
Hogy kiszabadítsa onnan, saját lelke fogságából.
Mégis!
Valahányszor valaki belopakodik, magány-barlangjába...
Elzavar maga körül mindenkit.
Bizonyítékot vár, hogy aki ide jött...
Az valóban megérdemli a bizalmat.
Valóban érte jött, nem csak önzőség vezette...
Hanem igazi mély, és őszinte szeretet.
A szeretet megváltására vágyik.
Arra vágyik, hogy a szeretet, amit érez...
Visszatükröződjön a másik ember szemében.
Arra vágyik, hogy a másik szeretete elhatoljon a szívéig...
Hogy ott körtáncot járjon, és útra keljen...
Átjárja testét, lelkének minden zugát...
S azután lángra lobbanjon a szemében...
Hogy amikor a másikra ránéz, ezt a szeretet lássa benne.
Csak a mély és őszinte szeretet képes...
Megváltani a lélek szenvedéseit.
De csak az a szeretet, amit nem tartunk meg magunknak...
Hanem oda adjuk annak, akit szeretünk...
S Ő elfogadja tőlünk, és cserébe Ő is ad.
Ha a szeretet nem kél útra, akkor marad a lélek fájdalma...
A magánybarlang lesz az otthonunk.
Visszahúzódunk, és várjuk...
Hogy valaki elég elszánt, elég eltökélt legyen...
S felvértezze magát az egyetlen fegyverrel...
Mellyel áthatolhat bánatunk szilárd falán.
Vele legyen a Szeretet.
Az a szeretet, mely nem ismer korlátokat.
Nem ismer határt.
Nem ismer akadályokat.
Nem változtathatja meg senki és semmi.
Lát, és hall.
Érez, és képes útra kelni.
Mert érezzük, hogy annyira, de annyira boldogító...
Hogy oda adjuk annak, akit a leginkább szeretünk...
S mivel Ő is szeret minket, hát nekünk adja...
Hogy mi is részesei legyünk a csodának.
Aki képes hallani, saját lelkében a szeretet hangját...
Az tudja, mit kell tennie.
Nem habozik megtenni.
Mert a szeretet mutatja az utat.
€$@ß@
