Igen...

A világ számára csak egy személy vagy...

De számomra, Te vagy a világ!

                               €$@ß@

Egymásba kapaszkodunk...

Az ember örökösen kapaszkodik...

Mindenbe, ami elérhető számára.

Sokszor az elérhetetlenbe is...

Ez utóbbiba még kíméletlenebbül.

Önmaga számára épít fel kínzókamrát.
Ha mindig minden jó, egy idő után a megszokottságtól elfásulunk.

Kell hozzá a változatosság hiánya szülte "rossz" is...

S ezt ösztönösen keressük.
A mérleg nem billenhet sose csak egy irányba.

Kell az ellentét.

A helytelenül feltett kérdés helyes válasza, további elszánt kérdéseket szül.

S ha minden szürke és ködös is, valahol belül ott csillog azért a fény...

Az a kis valami, ami tovább lendíthet.

Egy kapaszkodó…

                                      €$@ß@

Hidd azt, hogy csak a fantáziám szülötte...

Nézem a szemeid, s elfelejtem, hogy talán szerettél már mást is szerelemmel...
Nézem, a tűz Benned, hogy ragyog, s benne fénylenek távoli csillagok.

Felém nyújtod két kezed, érinted ajkam, most bátran mered…
Lágyan simogatlak, s Te ölelsz már, érezem a hajad illatát.

Elfelejtem, hogy nem vagy még szabad, erős kötelek fogva tartanak...
Engeded magad, érezed, hogy húz a mélybe, két szembogaram örvénye.

Most nem létezik más törvény és ígéret, kívánsz Engem, s Én kívánlak Téged…
Csókolni merünk, hevesen, bátran, hiszen ez, mire hónapok óta vágytunk.

Remegünk vágyaink súlya alatt, csillapítjuk, kínzó szomjunkat..
Mint Éva, az édeni almába harapva, pirulsz el, meztelen tested takarva.

Egymással szemben, ruha nélkül állunk, mi sem tudjuk, milyen jelre várunk…
Megértjük egymást, megtörik a varázs, egymás forró teste szép, eleven parázs.

Az ágyra zuhanunk, izzik a vérünk, izzad a bőrünk, gyorsul szívverésünk…
Hevesen lüktet bennünk az élet, körülöttünk immár a világ semmivé lett.

Hosszú percek múltán tisztul a kép lassan, egymás mellett fekszünk, pihegve, kábultan…
Arcodon mosoly, tudjuk, ami történt, több mint vágy, a lelkünknek is komoly.

                                           €$@ß@

Titkaink... Egyben újratöltve...

S már megint mámor, ittas álom jöjj hozzám és légy Enyém...
Hogy karjaid közt vesszek Én.
S ha el kell vesznem...

Vad vágyak által, emelt fővel teszem Én.

Álom, édes álom..?
Karjaidban fekszem Én...
Míg sötét az éj, titkunk őrzi rég...

Minden árny, mely tanúja volt, szerelmi bájunk rejtekén.

Ruhánk lassan bontogatja, buja vágyunk...
Egy érintés, majd csókot csók követ, nincs megállás...
S nincs olyan, hogy most már elég...

Mert fogja kezünk, s vezet minket az élvezet.

S hideg kezem érintésétől, tested borzongva megremeg…
Élve is új életre kél...
De csitt, csak csitt!
Jön még érintésre érintés…
Jéghideg kéz…

S újra érintelek, ismét, s ismét.

S csókodra csókom a felelet, vágyaktól izzó gondolat...
De Te érzed, már rég elvesztél...
Nincs, de nem egy...
S csókra csók a válasz, a felelet...

S perzsel a leheletem, ahogy hozzád ér.

S mégis, mégis és ismét újra...
Akarod, nem akarod...
Mégis kell, hogy szeresselek, s hogy Te odabújj...

Minél közelebb.

S bár, már egyek vagyunk rég...
De még sincs szó, s fogalom, mely oly jelentéssel bírna...

S azt sugallná, hogy most már elég.

S mert Te is tudod, Én is tudom már rég...
Hogy egymás nélkül ez az Élet, már többé...

Többet, semmit sem ér...

                               €$@ß@

365 nap elteltével...

Ma csak a csókom kellett az érintésem, a szavak most nem hoztak lázba...
Elnapoltuk a költészetet, éreztem a tested mennyire árva.

Rád csókoltam, mit elmondanék, bőrödbe égettem a szavakat...
Tudtad, hogy még ma megírom, ha lángra gyújt újra a gondolat.

Fellobbantam Benned, mint szószegett napok után a csavargó ihlet...
Ereidben lüktetve zakatoltam, eleméssztve, akár perceket az élet.

Úgy öleltelek, hogy költeménnyé vált a vágyódó, lázas mozdulat...
S Te úgy Szerettél, mint még sosem, s Én sorommal megáldottalak.

                                               

                                                         €$@ß@

Titkaink...VIII.

 

S mert Te is tudod, Én is tudom már rég...

Hogy egymás nélkül ez az ÉLET, már többé...

Többet semmit sem ér...

                                     €$@ß@

A mai nap, különleges nap...

Pont egy évvel ezelőtt öltött testet és vált kézzel foghatóvá ez a szerelem...

Ami az óta is töretlen hévvel és lelkesedéssel tombol bennem.

Csak megnyugtatásként közlöm... 

Az idők végezetéig...

                           €$@ß@

Álmodlak...

Hajnal...

Könnybe lábad a monitor.
A szék támlája megsajdul a hátamon.
Az egér elgémberedett az ujjaim között.
A padló zsibbad a lábam alatt.
A poharam üresen ásít.

Álmos Ő is.

A kongó csönd ráripakodik az éj halk neszeire.
A cybertér összezsugorodott, érdektelenné vált...
Nem köt le a milliárdnyi információ.
Kiszabadultam a háló fogságából.

Elengedett.

Tagjaim úgy döntöttek...
Megmozgatnak.
Enyhe eső utáni nyári éj.
Egy kíváncsi esőcsepp, egy fűszál csúcsán ringatózva bámul Rám.
A csillagok, egy repülőgép jelzőfényeinek útját igazgatják.
Kár, hogy nem ismerem ki magam az égi tárlatban.

Vajon melyik a Rák?

S melyik a Vízöntő?

Messze vannak egymástól?
Messze!

Sajnos nagyon messze!

Egy denevér szárnya szétmetszi a levegőt.
Belemerengek a homályba.
Fülem távoli, felismerhetetlen eredetű zajoknak susog.
Ajkaimmal megnedvesítem nyelvem hegyét.
Újabb fuvallat.
Felkapja gondolataimat.
Röppennek.

Valahonnan ismerem ezt az érzést.

Le kellene feküdni.
Álmodni.

Téged.

Bemegyek.
Leültemkor a szék morcosan felnyikkan.
Semmi értelme, okosabb, ha ágyba bújok.
Kapcsolat bontása.
Kilépés.

Csaba kikapcs.

Halódó zümmögés...
Monitor elszürkül.
A ledszentjánosbogárfények kihunynak.

Az ágynemű hidege felszítja a lázt a testemben.

A kispárna fejem alá gyűri magát.
A paplan maga alá bújtat.
Lehunyom szemem.
Aztán kinyitom.

Végül is oly mindegy.

Aztán mégis újra lehunyom.
Aludni volna jó.
Lassan vánszorognak a percek.
Imbolyogva.

Megint egy átkozott végtelen éjszaka.

Megint csigalassúságú órákat kell várnom, hogy láthassam...
Amint betűid szavakká, szavaid mondatokká...
Mondataid érzésekké alakulnak a képernyőn.
Megint lajhártempójú órákat kell végigkínlódnom...

Míg végre meghallhatom a hangod a telefonban.

Várok.

Rád.

Várok.

Mert Te vagy életem értelme.

Várok.

Mert egész életemben Rád vártam.

Álmodlak.

                                          €$@ß@

Várj Reám...

Volt bánat, volt élet, valami felfénylett...

Volt hited, volt remény, simogató költemény.

Megtorpantál néha, kétségbe esve körbe néztél útmutatást keresve.
Egyedül voltál akkor is ha Melletted álltak...
Talán nem is kerestek, csak azért nem találtak.

Most is rejtőzöl, csak Én látlak igazán.

Hallom, ahogy suttogod...

Várj Reám...

Még egy érintés kell, még egy csók, egy ölelés...
Életed múlik el egy tomboló érzés küszöbén.
Tudod...
Egy pillanat az egész.

Tudod...
Nincs könnyű és nehéz.

Tudod...
Ami lángra kap elég.

Tudod...
Halál jár az életért.

De csak tűzben élni érdemes, csak izzani egyre...
Nem várni semmi szánalmas ostoba kegyre.
Csak büszkén felemelt fejjel...
Nem kell hírnév pénz vagy rendjel.
Mit ér hogy ember vagy?
Mit ér hogy élsz?

Ha nem adtál mindent oda, ha még most is félsz.

Bátran légy áldozat, Önmagadé talán...

Hiszen aki keres változásra talál.

Bátran nézz Magadba égj semmivé ha kell...

Az új élethez új fájdalom vezet el.

                                €$@ß@