Valahol mindig is vártam Rád, forgószélként meg is jöttél…
Szerelembe fordult minden érzés, nem tudtam eltitkolni többé.
Meglátni és megszeretni „csak” ennyi volt, most már jól tudom…
Rólad szólt az elmúlt évem, titkon a múltam, a jelenem s a holnapom.
Azt akartam, hogy nálamnál is jobban szeressél…
Kishitű mind, ki azt mondja, ez a szerelem, nem tarthat örökké.
Sosem tudnék elfordulni Tőled, s elhinni, hogy nem lesz többé folytatás…
Csak hitegetés, s fájdalmasan könnyes búcsúzás.
Titokban álmodozunk összebújva, esküszünk az igaz szóra…
Még nem tudhat róla más, csak Te meg Én.
Titokban átkarolva, összebújva, hallgatunk a vágyainkra…
Még nem tehetjük nyíltan, mit szeretnénk.
Szerelem, ami mindennél többet ér...
Sokan azt mondják, az idő gyógyít...
De mit?
Az idő, legfeljebb bezárna valamit, ami megnyílt Bennem...
Amit Te nyitottál meg Bennem.
Akkor ez a szerelem csak hamis látomás lett volna...
S nem bepillantás az örökkévalóságba.
Az idő, ha hagynám, visszavenné, amit adott nekem a szerelmünk.
A megtalált lelkemet.
Lelket mondok, mert nem tudom, minek nevezzem.
De, ha van lélek, akkor ez az, márpedig mióta irányít, hiszem, hogy létezik...
S Én már nem tudok, nem akarok meglenni nélküle.
Nem akarok létezni Nélküled...
Ha az idő meggyógyítja a fájdalmat, akkor bezárná azt a kaput is...
Amit megnyitottál bennem.
Ami által magam számára, újjá születtem.
Amíg csak az eszemmel gondolkodtam, addig féltem az időtől.
De a gondolat átalakult belső erővé.
Mióta ez a megfoghatatlan valami munkál bennem, azóta van bennem remény...
Azóta várom a holnapot.
Nem engedem, hogy az idő semmivé tegye.
Nem is tudná...
Szeretlek Szerelmem...
Királynőm...
Kell, hogy legyen küldetése a szerelmünknek…
Ha csak Rólunk szólna, s hiányozna belőle a csodatevés…
Nem lenne értelme az egésznek.
Akkor talán csak a képzelet játéka lenne.
Miért is ért el minket a Szerelem..?
Talán azért, hogy meggyötörjön, fájdalmat okozzon..?
Nem, egyáltalán Nem..!
Azért, hogy megszépítse a világunk...
Gyönyörűvé varázsolja, az amúgy észrevétlenül is szép világot.
Mint ahogy a csöndet megszépíti a muzsika…
Úgy szépíti meg a világot a szerelmünk.
A csönd is szép, a világ is szép…
De a zene, s a szerelmünk, láthatóvá teszi a szépet.
Megmutatja az értelmét az értelmetlennek hittnek.
Kifordította Bennünk a világot.
Nincs benne semmi kézzel fogható, mégis mindent megváltoztatott.
Nélküled sötét, Veled világos.
Ha időnként be is borul, csak azért van…
Utána annál szebben ragyoghasson.
Sírás után jobban esik a nevetés…
S emlékszel, milyen szép is a megbocsájtás a kibékülés..?
Velem szépnek látod a világod..?
Mert Én Veled megtaláltam a léleknyitogató, világot megszépítő szerelmet.
Gonosz a világ..?
Ne hidd el..!
Csak nyisd tágra, a szépet-látó szép szerelmes szemeidet…
Ki lehet valójában Ő, ki is a Nő, ki által a férfi is csak világra jő...
Általa méltó helyedre kerülhetsz, előle, akarva sem menekülhetsz.
Ő az, aki az egekbe emel, kedvére lehet álom vagy teher...
Szavával öl, és testével éltet, ágyadban tombol, s lelkedben éget.
Igen Ő az, a Nő...
Ki a férfinak szárnyakat ad, egekbe szállsz vele, s a pokolba juttat...
S ha pokolban lenne, oda is követed a csalfa délibábért eladod lelkedet.
Ő a Nő, ki elcsábít szédítő dalával, ki csalogat, s fejbe ver szavával…
Ő az Anya, a Szerető, a Feleség, ha tied így egyben, örömöd a végtelen ég.
Nem számít már, hogy sétálsz a falakon, négykézláb állsz, lógsz fényes láncokon...
Képes vagy járkálni a puszta árnyékán is, bár sziréned daláról jól tudod...
Mennyire hamis..!
