Észrevettétek..?
Ma már ritkán szeretünk egy fát, egy virágot, egy állatot.
Pedig ha Ti is jobban belegondolnátok...
Ez a féle szeretet...
Ősibb, mint a hit vagy a szerelem.
Sajnálni egy szomjazó, vagy öregedő fát...
Végignézni lassú pusztulását és a halálát...
Szívszorító.
Néha egy kutyust vagy egy macskát is úgy gyászolunk...
Mint a gyerekünket.
Titokzatos rokonság ez...
Nem az ember és természet rokonsága...
Hanem az élet rokonsága minden Létezővel.
Egyek lennénk..?
Talán igen.
A meséknek van igazuk...
A fáknak lelkük van.
A kutyák pedig nagy tanítómestereink lehetnének.
Sokat tanulhatunk tőlük.
Bizonyos keleti felfogások szerint...
Egy-egy guru, kutyának születik a tanítványa mellé...
Azért, hogy megtanítsa Őt a szeretetre.
Ott baktat mellette szótlanul, bölcsen, vagy koldul vele az utcán.
Elvárja, hogy az gondozza, időt áldozzon rá.
Néha többet, mint egy gyerekre.
Cserébe hűséges, és feltétlen szeretetet ad.
Egy kutya ritkán ábrándul ki a gazdájából azért, mert az megrúgta.
Szomorú miatta, néha bűntudatos...
De nem azért, mert rossz fát tett a tűzre...
Hanem azért, mert a gazdája ilyen hitvány és ostoba.
Gonosz ember kutyája, ritkán lesz gonosz.
Legfeljebb harapós...
Azt is inkább önvédelemből.
De a legtöbb kutyus...
Jó.
Olykor valóban bölcs is...
Egy nagy lélek.
A vakvezetők például ilyenek.
Néha egy négylábú több dologra tanít...
Mint egy egyetemi professzor.
S ha látod, hogy egy Nő nem jól bánik a virágokkal...
Nem ápolja őket...
Ha észreveszed, hogy nem szereti az állatokat...
S közönyösen bámul egy lihegő kutyusra...
Ne vedd el feleségül.
Előbb-utóbb kiderül, hogy nem tud szeretni.
Nem működik az a legbensőbb összetartozás-élménye...
Ami tartósan összeköthet vele.