Ráakadtam egy nagyon szép versre…
Megtetszett, a mondanivalója…
De a felépítése már kevésbé…
Hát vettem a bátorságot és olyanná varázsoltam…
Amilyen érzések feltörtek Bennem, mikor először elolvastam…
Talán vad vagyok, talán szelíd...
Talán elhamvasztom az emlékeid.
Talán tudom, miről álmodsz...
Talán Én vagyok izgató álmod.
Talán remény vagyok, ezen a Földön...
Talán a szabadság, talán a börtön.
Talán vártalak, talán vártál...
Talán kerestél, lásd megtaláltál.
Talán sodor Téged is az élet...
Talán Én is kerestelek Téged.
Talán hit vagyok, szelíd és kitartó...
Talán az ablak, talán az ajtó.
Talán érezlek, talán érzel...
Talán Nekem is fáj, amikor vérzel.
Talán a vágyam valóra váltod...
Talán csók leszel kéjszomjas számon.
Talán öröm leszek, talán a bánat...
Talán sírok, ha hiába várlak.
Talán ölelsz, talán ölellek...
Talán követsz, talán követlek.
Talán a múlt vagyok, talán a jelen...
Talán a jövő, ami már itt van jelen.
Talán vége lesz egyszer, talán sohasem...
Talán elmerengsz apró versemen.
S mindez Talánok nélkül...
Ahogy a szívemben, Rólad, Érted, Rólunk, Értünk érzek...
Vad sosem voltam, csak (buta, de mind végig) érzékien szelíd...
Azon leszek, elhamvasszam fájó emlékeid.
Mindig is tudtam, miről is álmodsz...
Mert míg Te Nekem, addig Neked Én vagyok izgató álmod.
Reményed vagyok ezen a Földön...
A szabadság, s nem a börtön.
Vártalak, s tudom Te is vártál...
Kerestél, lásd megtaláltál.
Sodor Téged is az élet...
Én is kerestelek mindenütt Téged.
Hit vagyok, szelíd és kitartó...
Lelkeden ablak, szíveden ajtó.
Érezlek, tudom Te is érzel...
Nekem jobban fáj, amikor vérzel.
Vágyaim valóra váltod...
Csók vagyok, kéjszomjas szádon.
Örömöd leszek, s nem a bánat...
Könnyeim hullajtom, ha hiába várlak.
Ölelsz, Én is ölellek...
Követsz, Én is követlek.
A múltad vagyok, nem csak a jelen...
A jövőnk, ami már itt van jelen.
Vége lesz egyszer..?
Te is, Én is tudom... Soha..!
Ne csak merengj, apró versemen...
Szárnyalj Velem, Szerelmem Zita.
Szeretlek...
Kedvesem...
Szeretnék egyszer olyan természetességgel felébredni…
Ahogy a nap kúszik fel az égre…
Óvatosan bontogatva ki a világot.
Álmosan kitántorogva a konyhába...
A kávé illata kívánjon jó reggelt.
A dolgaimban, ne legyek éhes önmagamra…
A megszokottság ne törjön rám.
Ne kelljen az autóm, a telefonom, a bankkártyám, a karórám...
Cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon rám.
Közel engedni magamhoz a csodát..
Vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál...
Lelkembe engedni a mező zöldjét, a virágok színét, illatát…
A szirmok bársonyát.
Csak állni a szépség előtt…
Egy idegen őszinte kíváncsiságával.
Készen, új értelmet adni a fogalmaknak…
S kötni új barátságot a világgal és önmagammal..!
Nem válogatni, s csokorba kötni a dolgokat elvárt szabályok szerint...
S eldobni mindent, ami nem a kupacomba való.
Úgy tenni, mint egy kisgyerek…
Aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem vízre ereszti, mint kis hajót...
S ámulva csodálja a víz sodrását.
Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül felébredni...
Ne bizseregjen bennem a lekésett, elmulasztott dolgok pokla.
Ahogy a pók fordul a hálójába...
Jóllakottan bújjak Veled az éjszaka csendjébe..
Végre kinyújtózva önmagunkban.
€$@ß@
Szerelmem...
Belegondoltál már..?
Elég volt pár óra, pár nap...
S az életünk, visszafordíthatatlanul megváltozott.
Mert ha az embert eléri a szerelem érzése...
Nem számít az idő, sem a tér...
Nem kellenek a miértek, a kérdések, s nem kellenek a válaszok...
Mivel nincsenek is...
Egyszerűen, van valami, valami más...
Találkoztunk, nem kellett semmit mondanunk.
A gátlásaink leomlottak, a képmutatás álarca megrepedt az arcunkon.
Nem volt többé hazugság...
Csak őszinteség, csak a csupasz lelkünk, minden védelem nélkül...
Félve, halálra rémülten, mit keres valaki pár óra után a szívünk közepén.
A józanész meg eltűnt.
Azóta is...
Bármit mondunk, megtesszük...
Bármit kérdezünk, válaszolunk egymásnak.
Kivetkőzünk önmagunkból, és mindent a fonákjáról látunk.
Olyasmit teszünk, amit el sem hiszünk...
Olyanokat mondunk, amit néha utólag sem értünk.
Tükröt állítva egymás elé, amiben meglátjuk önmagunk.
Az Igazi Énünk.
A valóságot, amit más szemében nem látunk.
Talán azt is tudjuk, hogy milyenek leszünk.
Még a jövőnket is látjuk Benne...
Egymás szemében.
Boldogok vagyunk és valahol félünk is egyszerre.
Nem tudni mit hozhat a holnap, de nem is kell, hogy érdekeljen...
Mert ott leszünk egymás Mellett...
Tudjuk, érezzük...
Hiszen Te olyan vagy, mint Én...
S Én olyan vagyok, mint Te.
