Kedvesem...
Idővel, talán a párod is megérti, mi a különbség a között...
Tartasz egy kezet, vagy leláncolsz egy lelket...
S talán megtanulja...
A szerelem nem azt jelenti, hogy esténként lefekszel valakivel...
S, hogyha nincs valaki melletted...
Az még nem jelenti azt, hogy egyedül vagy.
Tisztában vagyok vele, ha az ember szeret Valakit…
S azt a Valakit, tiszta szívéből szereti…
Mint ahogy Én szeretlek azóta is Téged…
Nem tehettem volna meg azt, amit egy évvel ezelőtt elkövettem…
Már nem keresem a magyarázatot miért tettem…
Csak azt tudtam, minden egyes nap…
Amikor összeszedve a gondolataimat, leírtam…
Vagy inkább kiírtam magamból…
Azonnal tudtam, mennyire megbántalak vele…
S nem azért, mert másnap láttam a fájdalmat az arcodon és a szemeidben…
Hanem, mert Önmagamon éreztem a bántalmat…
Nekem ugyanúgy fájt, talán jobban, mint Neked.
S azt is tudtam, nem kellett, nem szabadott volna megtennem…
Nem csak Neked, Nekem is sajgott, azonnal, mindenem...
Volt, hogy sírtam, míg írtam, mert annyira szép volt, ami Velünk történt…
Egy Igazi Tündérmese…
Ami egy Királynőről, Zitáról és egy Királyfiról, Csabáról szólt…
S nem csak szólt, hanem most is szól…
Mint ahogy mindig is szólt…
De ennek, csak Kettőnk meséjének szabadott volna maradnia.
Igaz, Te megbocsájtottál…
S többször kihangsúlyoztad, nem tudnál haragudni Rám.
Igen Kedvesem..!
Az ember olyannal tesz ilyen nemes gesztust…
Akit nem akar elveszíteni.
Aki minden erénye és hibája ellenére, megérdemel még egy esélyt…
Mert ami Minket összeköt, az sokkal több, mint szerelem…
Te tudod, miről beszélek…
De ennek ellenére, vagy éppen ezért…
Én soha nem bocsájtom meg Magamnak.
S ígérem, míg élek azon leszek, hogy méltó legyek a bocsánatodra.
S a Kisfiad bocsánatára…
Mert Ő a Te véred…
S Magában hordozza a lelked egy gyönyörű darabját…
Szeretlek...
A Te hűséges Csabád...
