Szeretném lerajzolni az ajkad vonalát...
Fölfedeznék benne sok apró, piciny csodát.
Végigsimítanám kezemmel felhős homlokod...
Letörölnék róla minden bánatot.
S itt ezt a csöpp ráncot szemöldököd alatt...
Arcodnak kedves ívét, édes válladat.
Halvány ecsetvonással rajzolnám meg szemed...
Láthatatlan színekkel festenék könnyeket.
Mik gyöngyház-fényben égnek, alig látszanak...
De Rólad mégis mindent... Mindent elmondanak.
Volt, hogy feladtam minden reményt...
De túléltem...
A szerelmünk, mindig visszatalál...
S olyan érzéseket kelt életre bennünk, melyek létezésében mindig is hittünk...
Ismét felfedezni magunkban a jót...
Újra megtalálni az elveszített, de az életben fontos szavakat...
Az elveszítettnek hitt szeretlek, bizalom, örökre szavak jelentőségét...
Vonásaid napról-napra mélyebben vésődnek belém.
Kedvesen Rám nézel, és olyan könnyedén mondod, hogy szeretlek...
Mintha ez lenne a legnyilvánvalóbb dolog a világon...
S öröktől létezne.
De mi tudjuk, öröktől létezik...
Nem megy majd nekünk minden egyből könnyedén....
Szépen, lassan csiszolódunk össze, de abban a pillanatban...
Mikor találkoztunk, éreztem helyére zökkent a világ.
Értelmet nyert az összes fájdalom és az összes elhibázott mozdulat.
Mikor elkezdek egy mondatot, Te úgy fejezed be, ahogy Én tenném.
Elmondom az ötletem egyik felét s a másikat Tőled hallom vissza.
Ugyanazon őrültségeket műveljük...
Ugyanolyan szenvedéllyel.
A Sors gondosan és alaposan sokszor a vérző húsig csiszolta a lelkünket...
Míg végül pontosan összeillett.
Mámorító érzés ez...
A fák nem nőnek az égig....
Te azonban megfogtad a kezem és a fa törzséhez vezettél...
Érzem az évszázados ráncokat és a kezed melegét...
Élettel töltöd fel újra meg újra szavaim...
Már tudjuk, ennek így kellett történnie.
Néha…
Ki kellene bírni még jobban a napokat, mikor semmi hír felőled...
Csak tapogat valami napsugár…
S játszik a szívemmel, de kit érdekel?
Hogy Cicázik a harmattal a fény...
Mikor a Te-hiány, topog idebent a szívemben…
Néz egy idegen szempár, hogy menjek felé…
Nekem ez nem való...
Itt várok Rád...
Tudd, nem csak átszálló vagy, kitől lesz néhány jó percem...
Ki fogom bírni, amennyit mér Rám...
A sors...
Mert a városunkban is összebújnak a fák...
Mint itt, ezen az utcán, melyen botladozom…
Egy Te-hiányos nappalon.
Ma nincs hír felőled a szorongás fojtogat...
Tanulom kibírni még jobban a napokat.
Néha…
Egymás alatt s egymás felett…
Egymásba nyílva, meztelen omlásban…
Mint mikor testtelen hangok érkeznek…
Földöntúli szerelmünk lelkével lüktetjük tele a levegőt…
S a zenénk, megszületik a semmiből.
Egymás alatt s egymás felett…
Egymásba nyílva, mindig új vágyban…
Mely lankadatlan borul új s új szomjunkkal telített ölelkezésünkbe…
Hol ezer mozdulat egyesül…
S kielégítetlenül szétválik, s újra egyesül.
Egymás alatt s egymás felett…
Nyitódunk és csukódunk szent törvény szerint…
Mert messze bent is kitárjuk testünk, ringva, úszva kívül és belül…
Hol minden tétova mozdulatunk…
Csók és csupa egymáson átbujt ölelés.
Hullám alatt s hullám felett…
Örök sóváron, kéjesen…
Meztelen hullámon úszva, testtelen gondolatunk…
S vágyaink, buja hullámainak végtelen során
Boldogan a szerelem tengerén, szerelmesen.
