Szerelem...

...valahol összeölelkeznek a vágyak

csak a hold tanúja a csodának

titkos táncukban egyesül a lélek

mint forró vulkánok egymástól elégnek...

€$@ß@

Néha elég egy pillantás...

Néha elég egy pillantás, hogy két ember tudja...

Érezze, egy életen át összetartoznak.

Két szerelmes, akik között mély harmónia van...
Felolvad egymásban.
Eggyé válnak.

Együtt lélegeznek, egymás közt vannak...

Az együttlét létezik.
Ebben a mély szerelemben megtörténik...

Hogy a két személy megszűnik kettőnek lenni.

Valami áramlani kezd kettejük között.
Amikor ez az áramlás megindul...
Boldogságot éreznek...

S egy pillanatra megvalósul az egység.

                          €$@ß@

Ha azt mondom...

Ha azt mondom... Hiányzol...
Csak a csend felel.

Ha azt mondom... Nem érdekel...
Senki nem hiszi el.

S azt üvölti... Ne hazudj...!
Hónapok óta erre vágysz.

Mert tudod jól... Vár az otthonunk...
S ott majd biztosan találkozunk.

                                                                               €$@ß@

Éreznem kell...

Nekem látnom kell a vágyat, ha szemedben lobognak tüzek...
Ha kicsordulnak a könnyek, nekem látnom kell.

Nekem hallanom kell a hangod, ha megrezdülnek a sóhajok...
Ha felszakadnak a sikolyok, nekem hallanom kell.

Nekem érintenem kell a bőröd, ha simogatástól rezdül...
Ha fájdalomtól feszül, nekem érintenem kell.

Nekem ízlelnem kell a csókod, ha vad a kívánságtól...
Ha lágy az alázattól, nekem ízlelnem kell..

Nekem éreznem kell a tested, ha megteszed amit akarok...
Ha elfogadod amit Én adok, nekem éreznem kell.


                                                                                                                 €$@ß@

Ha volnál...

Ha volnál, látnál.

Ha szeretnél éreznél és sosem felednél.

Nem bántanál, meg nem írt levéllel...
Kedvem keresnéd a kedvemért, zenékkel...

S ha fájna, hogy hiányzom, repülnél hozzám...

Még ki sem ejteném a számon.

Csókkal borítanál gyengéden, Én átölelnélek egészen...

Engedném, hogy olvass a szememből...

Elindulna a kezemtől egy végtelen simogatás...

Hogy érezd, hogy tudd...

Így nem szerethet Téged soha, senki, más.

                                                                                            €$@ß@

A szerelem illata...

Egymásra néztünk, ajkad picit nyitva...
Hozzád léptem, arcomat arcodhoz szorítottam...

Megcsókoltalak.

Éreztem bőröd illatát és azt...
Hogy a szomorúság kezd eltünedezni belőled.
Kihúztad magad, egyre erősebben öleltél...
S Én átvettem tőled minden terhet...

Minden bánatot és rosszat, amit a múlt rád rakott.

Kivirágoztál, homlokodon és nyakadon...
Az élet apró harmatcseppjei csillogtak.

S megéreztem belső tüzed illatát.

A csók végtelen volt...

Nyelvünk bohón játszadozott egymással...

Mohón kóstolgattuk egymás nedveit...
Mert azok a nektárnál is édesebbek voltak.
Nem szóltunk, mert nem tudtunk szólni...
De testünk azt mondta...

Még...

S amikor már levegőt is alig kaptunk...
Amikor már a semmi nem volt elég...
Gyengéden kibontakoztál az ölelésből és azt suttogtad...
Sietned kell...
Tudtam, ez a szerelem illatainak elrablását jelenti...
S azt nem akartam.

Ne menj még...!

Elmosolyodtál és ott maradtál velem.
Lerúgtad kis cipőidet, lábujjaidat tornáztattad.
Én csak néztem elbűvölten a legszebb lábakat...

Térdreestem és megcsókoltam őket.

Ne tedd ezt, kedves, mondtad.
De annál erősebben szorítottam ezt a két gyönyörűséget...
S egyre mohóbban szívtam illatukat...
Mert az a szerelem illata volt nekem...

A Te illatod.

Amikor ujjaidat harapdáltam...
Kicsit megremegtél és sóhajtottál, hogy csak Én hallottam.
Felálltam, mert látni szerettem volna...
Szemed, orrod, füled, hajad, mindened.

Újra magamhoz öleltelek...

Hajadban bolyongtam, éreztem illatát...
Az is a szerelem illata volt.
Majd a nyakadat fedeztem fel, karodat, kedves kezedet.

S Te hagytad mindezt, mert jó volt neked.

Közben egyre illatosabb lettél...
Tested harmatos gyöngy ruhába öltözött...
S a fénylő gyöngy kórus azt énekelte...
Az italod vagyok.

Végy magadhoz, mert látom, szomjazol...

S Én arra rendeltettem, hogy oltsam szomjadat.
Elvettem ruháidat, bársony halmaidról...
Felittam az édes cseppeket...
Köszönetképpen megcsókoltam őket, játszadoztam velük.
Újra kisgyermek lettem...
Aki keresi és meg is találja az élet italának forrását.
Rózsabimbóid szárba szökkentek, kinyíltak...

Kínálták kelyhüket, s Én ajkammal elfogadtam őket.

Arcom hozzájuk tapadt és hallottam szíved dobbanását.
Meglátogattam karjaid hajlatát is...
Ahol a pici barna selyem erdők...

Új és új felfedeznivalót tartogattak számomra.

Játszottam a selyemszálakkal...
Bolyongtam a selyem-fák között.
Selyem ágak simogatták az arcomat...
S csak rohantam, egyre beljebb az erdőben...
Mert a simogatás jó volt.
Amikor megszomjaztam...

Ajkammal felittam a dúsan párolgó, szerelem erdő italát.

Kedves halmaid között...
Tiszta forrásból patakok csordogáltak arra...

Ahol a nagy titkok rejlenek.

Követtem őket egyre lejjebb és lejjebb...

Mígnem egy puha dombon dús erdőbe értem...

Amely épp oly bársony finom volt...
Mint a kisebb testvérei karjaid védelmében.

Csókoltam a patak medrét...

Elkóboroltam a melegbarna bársony erdődben...
Jártam a szélein, bementem a mélyére is...
S talán el is tévedtem volna a sötétben...
Ha hó szín combjaid fénye nem mutatja az utat.
Bűvös erdőd gyönyörű párába burkolózott...

S szerelmed illata, soha nem érzett vágyakat keltett bennünk.

Betelni nem tudtam velük...
De tovább mentem ajkaid felé...

Melyek kaput nyitnak egy másik világba...

S amelyeket éppen úgy lehet csókolni...
Mint amik kedves hangodat adják nekem.
Ajkaid szétnyíltak, forrón ölelőn...

S éreztem, hogy minden mozgásban van, minden lüktet...

Csókjaim nyomán...
Szerelmünknek új bővizű forrásai nyílnak...
Éreztem a szerelem illatát...
Éreztem a szerelem ízét és velük sem tudtam betelni.

Bejártam barlangod mélyét...

Megérintettem pici zászlócskádat...
Amely peckesen magasodott ajkaidból és azt mondta...

Itt vagyok, szép vagyok, nagy vagyok!

S amikor már minden tűzpirosan izzott...
Amikor már azt hittem, mindent megkóstoltam...
Azt suttogtad...

Ne várass soká!

Nem várattalak, felemelkedtem hozzád és egyek lettünk.
Szemünkben könnyek csillogtak...
Mosolyogtunk és pihentünk egymásban.
Majd ölelésünk erősödött...
Csak illatok voltunk, s nem tudtuk, melyik illat kié...

De nem is volt lényeges, mert ami egy, ott nincs kettő.

Bűvös barlangod, szoros gyűrűbe vont...
Mozdulni sem tudtam...
De nem is akartam mozdulni.

Lábaid derekam körül tartottak fogva...

De fogoly akartam lenni.
Ajkunk újra találkozott, nyelvünk újra játékba kezdett...
Ittuk egymás nektárját újra és újra...

Mert adni akartunk egymásnak valamit...

Mielőtt az illatok a semmibe vesznek...
S a szerelem patakjai elapadnak.

Testünk vad táncba kezdett.

A gyönyör szellemét megidézendő, varázsigéket kiáltoztunk...
Miket néha magunk sem értettünk.
Amikor a varázsszavak elfogytak...
Ősi hangok szakadtak ki belőlünk...
Sóhajok, nyögések, rekedt boldogságok.

A gyönyör szelleme jól értette ezeket...

S busásan jutalmazott minket.
Majd lassult a tánc, a szellem visszavonult barlangjába...
Hogy előkészítse a legszebbet, a legnagyobbat...
Amit egy gyönyörszellem adhat az ölelkező párnak.

Vártunk erre a legszebbre mindketten...

Szinte mozdulatlanul...
De a belső tűztől, erőtől korbácsolva.
Amikor éreztük, hogy itt az idő...
Vagy mert már nem bírtuk a várakozást...
Újra mozdultunk mindketten...

S akkor megéreztem kedves barlangod különös lüktetését...

S valami kis dombocskát ott belül...
Ahol minden meleg, szép és titokzatos.
S ahogy táncunk újra kezdődött...
A kis domb egyre nagyobb lett...
S amikor úgy éreztük, hogy már ez a vég...
Új forrás fakadt belőled...

Mindennél forróbb, erősebb, mindennél édesebb.

Testünk megfeszült, újra előtörtek az ősi hangok...
De most sokkal erőteljesebben, mint korábban.
A sikolyok nem akartak véget érni...
Közben a szerelem nedvei és illatai...
Kitöltöttek és betakartak minket.

Úsztunk egymásban...

Ittuk a mennyei italt, és nem engedtük el egymást.
Melegbarna selyem erdőid édes vizei...

A beteljesült szerelem új illatát sugározták felém.

A szerelem illatától megrészegültünk, elbódultunk...
Csendes álomba merültünk...
Egymásban maradva...

Mert az nem lehet, hogy elengedjük egymást...



                                                                                       €$@ß@

Szeretlek, szó nélkül is...

Szeretlek, szó nélkül is...

Más szavakkal is lehet simogatni...
S minden szó, olyan csodálatos lehet.
Ha csak annyi is...

Éppen Rád gondolok...

A szavakat, most olyan nehezen találom...
Csak átölelni szeretnélek...
Sok mindent nem tudok Neked elmondani...
Bezárom a szívembe, a lelkembe...

De sokszor szeretném, ha éreznéd, mennyire szenvedek...

Szavak... Érzések...
A szavak...?

Simogatnak, ha kapok...

Az érzések...?
Bennem vannak és melengetnek...

S hagyom, hogy simogassanak...

          €$@ß@

Megérintettél...

Megérintettél, s Én úgy éreztem, ezer éve már...

Mióta ujjaidban játszik testemen a simogatás.
Eltűnt a világ.

Csupán simító kezed volt az élet...

Mely bőrömön éledt tiszavirággá és elenyészett.
Fésültem hajad, tízfogú eleven fésű borzolt...

S Én előre álmodtam a csodát, ahogy szád csókol.

Eggyé öleltél.
A lét csupán elömlő vágy, forróság...

S hogy lebegjen testünk, meghazudtoltuk a tömegvonzást.

                                                                                              €$@ß@

Egyszer majd minden összeköt...

Ölelésünkben összeér, talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt, talán a fény, talán a köd.

Mi hát... Mi egybetart... A lánc?

Tudom szeretsz.
Érzem kívánsz.
Mindegy.

Már hozzám tartozol.

S Enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt...

A szív, a fény, a vér, a köd.

€$@ß@