Valahogy mindig félúton vagyok, remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg valahonnan, bárhova jutok, valami jót mindig magammal viszek.
Valahogy mindig félúton vagyok, úton a múltból a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem, hegyek omolnak a lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok, néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog egy furcsa érzés, hiába megyek, minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok, mondják... az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt önmagam, hisz minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok, mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek, hát próbálok úton maradni...
Emberül.
Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap...
De Te magadban tartod, amit el kellett volna mondanod..?
Mondd, mit teszel, mikor nem teszel semmit...
De megtehetted volna, s a tétlenségtől fáj minden gondolatod..?
Mondd, mit teszel, ha újra és újra hibázol...
De nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd..?
Mondd minek, mire vársz...
Hisz csak egy lépés kell, hogy boldog lehess.?
Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár...
Mit érnek az évek, ha nem (mindig) hiányzik, aki vár..?
El tudnán mondani, mit kellett volna tenned, s mondanod...
Ha lett volna még egy holnapod..?
Ne keressétek a tökéletes szerelmet...
Úgy sem találnátok rá..!
Mivel azt nem keresni, hanem megalkotni kell.
A nevemet tudhatjátok, de az életem nem ismeritek...
Hallhattatok arról, hogy miket tettem...
De fogalmatok sincs róla, mit és miért is csináltam.
