Kedvesem...
A szerelem, számomra nem csak annyit jelent...
Szeretlek és Te viszontszeretsz...
Azt jelenti, a támaszod leszek, akkor is vigyázlak, ha nem kéred…
Szeretlek akkor is amikor szavam, nem simogatva enyhíti sebed...
Hanem gyógyító kenőcsével csípni kénytelenek a kellemetlen sérüléseket.
Szeretlek, amikor inkább magamhoz húználak...
Mégis a szemeidbe nézve kell őszintének lennem.
Szeretlek természetesen, vörös virágszirmok izzásával...
Illatod buja vágyainak mohóságával.
Szeretlek olthatatlan csókjaimmal...
Puhán incselkedő, ajkamra font szenvedélytől izzó válaszoddal.
Szeretlek mindenkor, ha elrévedsz az emlékek fodros medrű taván.
S akkor is, mikor a tó cseppjei feltörnek...
S végigfutnak arcod bársonyán.
Szeretlek, ha csendre intesz, s néma fájdalmad tűrnöm muszáj...
Mert úgy szeretlek, ott, akkor, vágyaim oly módján...
Amelyből érezheted ,Tőled csak a halál választhat el csupán.
Ne csak Én, Te is higgy a pillanat erejében...
Az őszinte tekintetben.
Egy apró érintésben, egy ölelésben...
A simogatásban, a csend mondanivalójában.
Már nem gondolom, hogy mindig mindent ki kell mondani...
A szavak sokszor torzítanak, leplezik a valóságot.
Nézz a szemembe és ne mondj semmit...
Én sem szólalok meg.
Ha igazán látsz, Engem látsz...
Ez a pillanat más, most megtudhatsz Rólam mindent.
Szavak nélkül...
Hiszen, csak esőcseppek vagyunk a végtelenben.
Ne szégyeld kimondani...
Szeretlek.
Ne csak a dajkádnak mondd...
Mondd bátran a kedvesednek.
Mondd a Holdnak, a Napnak...
S mondd a szélnek, a felhőtakarónak.
Mondd a forrásnak, a csermelynek...
A tavaknak a tengereknek.
Mondd a hegyeknek, a fenyveseknek...
A virágoknak, a mezőknek.
Mondd a delfinnek, a kismadárnak.
A pillangóknak, s az őzgidának.
Mondd a Földnek, az Égnek...
Minden nemzet, összes gyermekének.
Ám, ha szégyellnéd kimondani...
Hát kiáltsák világgá tetteid.
Mert e szócskától megszépül a világ...
S akkor meglátod, visszakiált.
