A valódi szeretet nemcsak vonz bennünket...
Valahol félünk is tőle...
Túl sokat követel.
Nem vagyunk még érettek rá.
Valahogy sokunk jobban szeret szeretgetni, mint sem Szeretni...
Nemcsak a bátorságunk hiányzik hozzá, hogy a tűzbe ugorjunk érte...
De sajnáljuk is, amit ilyenkor elveszítenénk.
Túl korán célba érni nem szabad.
Nem is lehet.
Meg kell érni rá.
Mióta is küzdök Érted..?
Tizennégy hónapja..?
Szép hosszú érési idő.
A beteljesült álomnak csak akkor örülünk...
Ha vele együtt mi magunk is beteljesedünk.
S csakis akkor mondhatjuk, hogy egy élmény a miénk...
Ha megharcoltunk érte.
Így vagyunk az igazi szeretettel is.
Jó tudni, vagy legalábbis sejteni, hogy utunk végén mi vár majd ránk...
De túl korán hozzájutni nem lehet, mert nem lesz a miénk.
Elveszítjük.
Ezért van az, hogy életünk során, ha meg is érint minket...
Csak nagyon kevesen tudunk megmaradni a nagy szerelemben...
A valódi szeretetben.
Nem egyszer, százszor is kiesünk a Paradicsomból, vissza a közönybe...
Pedig tudjuk, hogy a szeretetben lenni, nagyon is jó.
S mégis marad a kizuhanás és a visszakapaszkodás újra és újra...
Mert nem vagyunk még érették a boldogságra.
A szeretethez meg kell érni.
Tudod, mit tapasztal az éretlen lélek a valódi szeretetben..?
Hogy unja.
Nem történik benne semmi.
A boldogsághoz az kell, hogy semmi mást ne akarj.
Elégedj meg azzal, hogy boldog vagy.
Minden más csak boldogtalanná tesz.
€$@ß@
