Tudom, nem csak megtréfált az elme…
Te vagy az, aki ezer versem kereste.
Az első, akire mondhatod…
A lelked kezembe adhatod.
Mert Én táplálom, szüntelen szeretve…
Lehelve beléd holtodiglan a jót.
Magamon szűrve át a rosszat…
Te, s csak Te kapd a jót, a legjobbat.
Akivel álmodtam az ágyam…
Legyen bár rongyos vásznam…
Vagy bársony, amelyből melege árad…
De benne ott a Vágyad.
Az éjek álmainak ágya, ahová a fáradtság segít…
Vagy két kézzel markolt szenvedély mely ledönt…
De az a pillanat elönt, s szívedben nyugtatón simít.
Nem.
Nem szerelmet kerestem Benned, de hát jött, így köszönöm.
Nyugalmat látni Benned...
Miért kellett látnom..?
Miért nem csak érintett, mi markolni is mert..?
Miért mondtad, hogy vedd el..?
Mert titkon mindig is szerettem.
Sőt mindennél jobban Szeretem.
Szeretek elmerengeni a feltámadt, elhalni nem akaró vágyban.
Szeretek, fürödni a lángban, abban a reménysugárban.
A semmiről tovább beszélni…
Míg már azt sem tudtam, hogy mit beszélek.
Szeretek, remegő szívvel szeretni Téged.
Szeretem szégyellni az elakadt hangom.
Zavaros mondatom, kavargó lelkem súgta szájnak…
Az a tündéri Zitus…
Hát sejtette biztos...
Sejtette, hogy szeretem, még akkor is…
Ha mások szerint, nem szerethetem.
Még akkor is, ha tudom…
De ezt most ide le nem írom..!
Szólhatok hozzád…?
Szeretlek.
Az első perctől, szavakat kutatva...
Amikor más történt, mint, ami motoszkált a tudatban.
Az Enyémben, a Tiédben tudom, nincs rá magyarázat.
Bár ne szeretnélek ennyire..!
Akkor mernék még szebb szavakat szülni fülednek.
Mernék..?
Ki mondaná, hogy nem merhetek, mikor annyira megszerettelek.
A legjobbat akarva Neked.
S nem vagyok szomorú…
Mert az egyetlen, Nekem Te, Neked pedig Én vagyok.
Szeretlek.
€$@ß@
