Tudod, elnéztem ma a vakítóan ragyogó égboltot, s végig futott rajtam a felismerés...
Majd egy évet vártam arra, hogy süssön ki Rám a simogató napsugár...
S ismét aranyozza be a kéklő eget, ezt a csodás óceánt.
Hogy elvigye a sötét hangulatot, még ha olykor sűrű, komor felhők sorakoztak is...
Igen...
Felhők gyülekeztek az életemben is...
Néha egész alacsonyan voltak, ki se láttam belőlük.
Sokszor úgy éreztem, megfulladok tőlük...
S akkor arra gondoltam, ha vándorolni tudnék az időben...
Átrepülném a borús időket...
Oda, ahol a Te fénylő Égitested ragyog…
De az időn, még átrepülni nem lehet...
Bár ki tudja..?
S talán jobb is volt, Előre nem tudnom, mekkora a Fényed elzáró takaró...
Mert így megmaradt a remény, hátha könnyedén elfújja a szél.
De nem is kellett olyan sokat várni...
Kellett..?
Nem kellett..!
Örömmell tettem, kitartóan, szívemben hűséggel...
De legyen bárhogy, végig éreztem, mint ahogy a felhők alatt is tudtam...
Hogy fölöttük ragyog a Nap...
A Te Napod az Én napom...
Az élet a nyomasztó felhők mögött is ott van...
S ott kell lennie, a Mi fénylő napsugarunknak is...
Mert míg élet van, Nap is van.
Lehet, csak egy nap, egy év, lehet, hogy egy élet vastagságú az a felhő...
De egyszer felragyog, min ahogy ma Neked is, Nekem is felragyogott az Aranykorong...
Ezért jobb nem tudni előre, mennyit is kell várni...
Mert ez a fajta tudatlanság táplálta a reményt.
€$@ß@
Te, ki olvasod e sorokat...
S első olvasatra nem is érted, mit is rejtenek ezek a mondatok...
Olvasd el még egyszer, majd még egyszer...
Előbb-utóbb megérted...
Miért, s Kiért született ez a Blog...
S ha megértetted... Kívánj Nekünk...
Boldog Születésnapot...
