Reszketsz...
Félsz önmagadtól, nem érted az érzést...
Feltennél ezer és ezer kérdést.
De nincs idő és nincs is minek...
Sóvárgón csak azt kívánod, élesszem tüzedet.
Azt az ősi tüzet, ami felett nincs hatalmad.
Ami segít megtenni azt is amiről azt sem tudtad eddig...
Hogy akartad.
Reszketsz...
De tudod, nem elég oda adni magad.
Nem elég testednek, másik testre találni...
Büszkeséged kell megalázni.
Hagyni, hogy eltűnjön éned...
Hogy tegyem, ami Nekem jó...
Érted...
A hiány olyan, mint egy sajgó pont a szívemben.
Sokkal jobb érzés, mint amikor dühös voltam rád...
Vagy ami még rosszabb, amikor nem engedted...
Hogy bármit is érezzek irántad.
A hiányod azt jelzi...
Hogy Szeretlek...
€$@ß@
Amikor két ember találkozik...
Egy új helyzet, egy új világ jön létre...
Megjelenik valami új, ami eddig soha nem létezett.
S ezen a kapcsolaton keresztül, mindkét fél változik és alakul.
Kapcsolat nélkül Te egy Nő vagy...
De amint a kapcsolat létrejött...
Már nem az a Nő vagy.
Egy új valaki jött létre.
Mikor két ember találkozik...
Két világ találkozik.
Kezdetben csak a felszínek találkoznak...
De ha a kapcsolat elmélyül...
Akkor egyre szorosabb és egyre intenzívebb lesz.
A folyamatban a két központ érintkezik.
S ha összeforrnak...
Akkor az szerelem.
Ha valakivel lélekben szeretnél találkozni...
Akkor belátást kell adnod a másiknak a Te lényedbe.
Ehhez fel kell adnod a sáncokat...
Amelyek mögött most bujkálsz...
Ki kell nyitnod minden ablakot és ajtót a másik előtt.
Ne hidd, hogy az ismeretség az szeretet...
S ne hidd, hogy a szeretkezés az szerelem...
Ott csak a felületek érintik egymást.
Ha a központok nem találkoznak, hanem csak a két test...
Akkor az nem valódi találkozás...
Az közösülés, de nem egyesülés.
Csak úgy tudod beengedni a másikat a lelked mélyére...
Ha nem félsz tőle.
A szerető ember nem fél a jövőtől...
Nem fél a szerelem következményeitől...
Itt él.
A jelenben.
Ne félj a cselekedeteid következményeitől, az gyávaság.
Mi a veszíteni valód?
Semmi.
A testet elviszi a halál.
Mielőtt elvinné, miért nem adod át a szerelemnek?
Úgysem vihetsz magaddal semmit.
Miért nem osztod meg valakivel azt, amid van...
Csak ha odaadod, úgy tudod megőrizni.
Mi a félelmed oka?
Miért félsz annyira?
Még akkor is, ha mindent tudnak rólad...
Ha nyitott könyv vagy...
Mi ebben a félelmetes?
Mi bajod származhat abból?
Semmi...
Mikor a vágy alakot ölt, s lángcsóvává válik...
Tűzködöt varázsol szívünkre, parázsló szemed.
A rabul ejtett bűvölettől felforrt vér, átjárja testem...
Melyből fénycsillagot formál, minden izzó lüktetés.
Tüzet gyújtottál bennem, tombolva lángol a szívem...
Gyere ölelj át lágyan, majd vadul, s önfeledten.
Simulj ajkaddal gyengéden ajkamra...
Érezzem vállad, ahogy vállamhoz ér.
S míg könnyeink lassan elerednek...
Szorítlak magamhoz, mint szívem féltve őrzött kincsét.
Izzó ragyogásunk lesz az örök szenvedély.
Csókolj olyan hévvel, mint a lágy természet...
Mikor megalkot szívünkben, egy álomszép napot.
Szeress, Őrült Vággyal, ahogy Én szeretlek Téged...
S az élet, ezer színnel ékesít, minden boldog pillanatot.
Álmodd velem azt, hogy leszáll most az éj...
S Szerelmünk jutalma lesz a legnagyobb babér!
Szerelmedért, eladnám a lelkem...
Érted, pokol szenvedését megjárnám... Tudom.
Milyen jó, hogy eladnom sem kellett...
Mert Szerelmed lángja, pokol tüzénél is nagyobb.
Szerelmedért, lennék szomjazó sivatag...
Forró homokban, járnék táncokat.
Milyen jó, hogy csókjaid oltják szomjam...
S nem kell a perzselő homokban, járnom a táncomat.
Szerelmedért meghalnék százszor...
Szó nélkül elviselném, lét s nemlét kínjait.
Milyen jó, hogy a kínom érzéki mámor...
S a határán szerelmed, százszor átrepít.
Szerelmedért, Szerelmem adtam cserébe...
S fogadtunk hűséget, egy boldog hajnalon.
Mennybe ment lelkem, nem a pokol tüzébe...
Bár sokan kívánták ezt nekem... Jól tudom.
Két kezedbe rejtem a boldog pillanatot.
Nyitott tenyeredre a szívem helyezem...
Hogy minden dobbanáskor, újra égjen Benned...
Ez az örökké tartó, Őrült Vágy s Szerelem.
Hosszú évek sora alatt sosem voltam boldog...
Mert a törékeny érzés, mindig szárnyra kélt.
S mit örömnek hittem, szenvedély tüzének...
Csak hamvadásra ítélt, lángparázsba vész.
Annyi minden volt, mit sohasem éreztem...
Csak képzeletben ábrándoztam, milyen is lehet.
Árnyas lombok alatt, egymást átölelni...
S kopott kis padokon, csókolózni veled.
Gondolatban láttam, hogy a szél a fák ágain lebeg...
S mi boldogan leszakítunk róla néhány falevelet.
Mert lehet durva kő, vagy szürkeszínű kavics...
Lehet elhullott madártoll, pár réti vadvirág...
Nekem oly kedves emlék, mint másnak az a kincs...
Melynek értékéből felépít egy gyémántpalotát.
Kezem a kezedben!
El ne engedd többé!
Benne éledt Szerelmünk, ne múlik el soha.
S bármerre is járunk, bármerre visz utunk...
Gyönyört hintsen ránk, virággal telt nyoma.
Hidd el, mit a szívünk csak remélt...
Hidd el, s velem álmodni ne félj.
Mondd el, mondd mit érzel, s ha a szó majd elapad.
Úgyis minden rezdülésed, mint a szél simogat.
Engedd hát közelebb a szíved...
Elviszlek oda, ahol élni kell a csodát.
Hallgatni veled, ennyit kérek...
S még egy percet, míg átölelni vágysz!
Engedd hát közelebb a szíved...
Engedd, hogy halljunk minden szívdobbanást.
Ne csak néhány pillanatát élvezd...
Mert a holnap, nélkülünk rohan tovább.
Így jó, értünk kelt fel ma a nap...
Testünk még rab, de a lelkünk szabad.
Nem várt béke száll majd vállunkra... Tudom.
S hogy mire vágyom igazán...
Csakis a szíved akarom.
Engedd hát közelebb a szíved...
Éljük meg együtt a csodát...
Szeretni szívből, minden vágyam...
Tudom, minden percben, átölelni vágysz.
Engedd hát közelebb a szíved...
Nézd az alkony tűnő lángját, ahogy felizzik az égen...
S hódolattal fényesíti a nap tekintetét!
Nézd, hogy aranyszínű tűzruhája csillagoktól ékes...
Melyek lángcsóvaként lobbantják a vágyak őrült hevét!
Ölelj Te is!
Ölelj!
Olyan szerelemmel, mely bódítón éget, mikor két szív összeér...
S ne fogd vissza sohasem a benne fogant szenvedélyt.
Mert a mennyben járó vágy, mindennél többet ér.
Szeress!
Mert az elszálló évek, hamar búcsút intenek...
S túl gyorsan elillannak a könnytarkított napok.
Néha észre sem vesszük, s ezüstös hajunkban...
Elsodródott álmaink, könnycseppekként ragyog.
A féltve őrzött rózsák, még mindig illatoznak...
Bársony szirmain a Te mosolyod a fény.
Mert nekem mindig Te leszel, az egyetlenegy ékkő...
Mely karjaimban, mint gyémánt tündököl.
A szerelem olyan, mint a kábítószer.
Először eufóriába esel, és teljesen átadod magad az érzésnek.
Aztán másnap többet akarsz.
Még nem váltál függővé, de annyira jóleső az érzés...
Azt hiszed, ura tudsz maradni a helyzetnek.
Ha két percre eszedbe jut a szerelmed...
Hát három órára elfelejtheted.
De aztán szép lassan, teljesen függővé válsz.
Ekkor már három óráig gondolsz rá...
S csak két percre tudod elfelejteni.
Ha nincs a közeledben, ugyanolyan rosszul érzed magad...
Mint a drogos, aki nem kapta meg az adagját.
És ahogy a drogos képes lopni és megalázni magát...
Hogy megkapja, amire szüksége van,
Te is bármit hajlandó volnál megtenni a szerelmedért.
Csenj tőlem lázas csókokat a forró ölelésbe...
Akkor az izzó láng is dacos tűzzé válik.
S míg féktelen erejével szikrákat szór ránk...
Égetve felperzsel mindent, ami bűnnek látszik.
A szív, csak egyre vágyik...
Szeretni-szeretni mindhalálig.
Szenvedélyünk parazsán felhevül szerelmünk...
Tomboló érzéssel vad dobbanást játszik.
S míg körbefonja testünket az éj csendje...
Mi egymás karjában halunk a következő feltámadásig.
€$@ß@
Éreznem kell örökké az érintésed selymét...
Nem ölel így a Földön senki más.
Szívünk dobban, mélyében lobban egy ismerős pillantás.
Úgy vártam Rád, vezessen hozzám az ég!
Vágyad és vágyam...
Ölelésünkben hamvadni el...
Nélküled, többé soha nem ébredni fel.
Örökké ölelj!
Álmaink szárnyat bont bennünk...
Égig emel...
Csak a holnap jönne már el.
Csókolj még, kérlek.
Csókunk eléget!
Tüzében új életre kél, két test és egy lélek...
Repíts fel engem, búcsúznunk úgysem kell.
S már nem bánt, hogy süket a világ...
S nem érdekel, mit gondol rólunk.
Örökké így ölelj!
Ölelj...
Itt vagy.
Belesimultál napjaimba.
Ha arra gondolok, egyszer majd nem simogatsz...
Egyszer majd nem csókolsz...
Felsikít torkomból a kétségbeesés.
De vagy.
Szemed csillog, ha Rám nézel.
Huncut nevetésed, ott van szemed sarkában.
Még ki sem mondott mondatok.
Ölelkezve nevetünk, boldogan, önfeledten.
Itt érezlek most is.
Pedig messze vagy.
Szíved felett játszadozó kis medálhoz ér kezed...
Tested, vibráló boldogság érzete önti el.
Ó ha le tudnám írni az érzést...
Mely most könnycseppként koppan az asztalon!
De nem tudom.
Egész létünk átjárja ez a leírhatatlan vonzalom.
Lenéztem a cseppre.
Benne csillogott szivárványszínben a boldogság.
Igen!
A boldogság is könnyet csalhat a szembe.
Hosszú évek siralma, sivársága után...
Az ész nem akarja elhinni...
Naponta ezerszer hallott suttogásunk...
Örökké szeretlek.
Te vagy az életem.
Nélküled nem éltem.
Nélküled nem élhetek.
Érzem, nem hagysz el, s nem hagylak el sosem.
Ó Istenem!
Mondd meg őszintén!
Biztos, megérdemeltem...
Hogy sok-sok év után, ennyire szeressenek?
Bűnös vagyok...?
Mert szeretem minden idegszálammal...
Azt, akit nem szabadna.
Akibe beleremegek, ha hozzám ér...
S aki beleremeg, ha hozzá érek.
Többször is elküldtél, hogy megnyugodjon a lelkiismeret.
Mindketten belehalunk a vágyba...
Egymással átélt ezer csodába.
Hányszor megfogadtuk...
Többet nem teszem...
Megyek, de csak ha ő küld el.
De úgy sem teszem... Nem tehetem...
Itt vagy.
Igen itt érezlek.
Most is csilingel fülemben a nevetés...
Most is érzem ajkad puha selymét...
Végigcsókolva bőrömön felejtett leheleted ízét.
Egymást szorítjuk.
Kapaszkodva a jövőbe.
Szavak nélkül is tudjuk...
Életünk lett, ez a mindent elsöprő szerelem.
