Társra vágyunk...

Nem számít hány évesek vagyunk...
A tavasz és a szívünk között valamilyen rejtélyes...

Nehezen megmagyarázható kapcsolat létesül.

Ahányszor zöld fát, zsenge füvet vagy árnyas barlangot látunk...
Ha szívünkben egyedül vagyunk...

Azonnal társra vágyunk...

                                        €$@ß@

Ne ítélj...

Istenem, add, hogy ne ítéljek...

Már tudom Én, honnan ered...

micsoda mélységből a vétek...

Az Enyém és a másoké
Az egyesé a tömegé.
Istenem, add, hogy ne bíráljak...
Erényt, hibát és tévedést...
Egy óriás összhangnak lássak.
A dolgok olyan bonyolultak...
S végül mégis mindenütt elhalkulnak...
S kisimulnak...
Lábaidhoz együtt hullnak.

Ti olyan együgyűn ítéltek... 
de a dolgok tényleg bonyolultak.

Istenem, add, hogy minél halkabb legyek.
Versben, s beszédben...
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szavaimban súly legyen s erő...

S mégis egyre inkább simogatás...

Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más...
Mint egy szelíd igen vagy nem...

De egyre inkább csak igen.

Mindenre igen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére száll.
Igen.

S rosszindulatból van... Minden, azonfelül.

                €$@ß@

Te begyógyítottad őket...

 

Emlékszem, hogy hevesen dobogott a szívem...

Amikor először láttalak mosolyogni.
Milyen nehéz volt a szemedbe néznem anélkül...

Hogy rögtön fülig beléd szeressek.

Emlékszem, hogy más volt szeretni, mielőtt megismertelek...
Hogy sajogtak a múlt sebei...

De Te begyógyítottad őket...

                              €$@ß@

Lelked, s lelkem sz@b@d...

Megnyomom @zt @ gombot, és már megy is @ levél...

Hozzád száll gondol@tom, hogy velem együtt legyél.

Mert most ott t@lálkozunk, h@ cs@k gondol@tb@n is...

Mert most ott v@n @z @ tér, hol megnyugszik lelkem is.

Ott tudok megnyílni cs@k, s leírni mi nyom@szt...

Ott érzem ig@zán @zt, hogy lelked, s lelkem sz@b@d.

                               €$@ß@

Remény & reménytelenség...

A sötétség, és a benne fénylő, apró csodák.

Az életben is apró fények formájában jelenik meg a remény.

Csillagok.
Néha egy-egy lehull belőlük, de sosem fogynak el...

Mint ahogy a remény sem hal meg soha.

Néha elhalványul, csökken a fénye...

De valójában sosem szűnik meg ragyogni.

Fájdalom, és remény.
Ez a két dolog töltötte ki az életemet...
S tölti ki mind a mai napig.
Mert ha a látszat, néha csal is...

Mindig élni akartam, hinni, és remélni.

Küzdeni bármi áron.
Mert hittem benne...
Hogy rendeltettem valami többre annál, ami most van.

Valamire, amiért minden rossz, és minden szenvedés megéri.

Aztán van, amikor már csak a hitem marad...
Mert napról napra, hónapról hónapra hiszem...

Hogy amire vágyom, végül valósággá válik.

Csak az idő az, ami csorbíthatja a hitem.
Még akkor is így van, ha ezt néha hajlamos vagyok tagadni.
Pedig az idő igenis kegyetlen.
Mert nem lehet...
Reménytelennek tűnő várakozás közepette...
Változatlan maradni.
Minden percben...
Minden apró pillanatban meghalt bennem valami.
Örökre...

Aztán eljött az idő, amikor megértettem...

Talán nem is lehetne ennél reménytelenebb ez az egész.
Abban a pillanatban elfogott a félelem.
Nem magamat féltettem, hanem azt az apró érzést...

Ami mindennél fontosabb az életemben...

Ami olyan, mint egy korty víz annak, aki szomjas...
S amit reménynek hívnak.
Előbb nagyon fájt mindez...
Aztán megnyugodtam egy boldog felismerésben...
Az élet elvehet tőlem mindent...

Kivéve azt, ami kitölti egész lényemet.

Mert ez az, amit már nem lehet megingatni.

Van olyan szeretet, amit már nem tud kikezdeni az idő.

Egyszerűen azért, mert több.

Mert mindennél több, az életemnél is.

Valami, ami különleges, és sorsszerű.
Ekkor megismertem egy érzést, amit előtte sosem érezte...

Egyszerre hinni, mindenben, és semmiben.

Ellentmondás?
Tudom, hogy nem az.
Mert a lemondás után is van hit.

Mára már megértettem, akkor van csak igazán...

S remélem, egszer Te is megérted...

                                                  €$@ß@

Nem bánok semmit...

Nem bánok semmi mást és soha nem is bánhatok mást...
Csak amit nem tettem meg...

                      €$@ß@