2009. november 3., kedd

Mi is a szerelem?



Adható, vehető vagy megtanulható?
Kiharcolható vagy kizsarolható?
Elérhető mint egy tárgy?
Testi kielégülés, egy fizikai szükség mechanisztikus úton való beteljesítése?
A lélek narkózisa, ami esetleg pótszerekkel vagy pótcselekedetekkel behelyettesíthető?

Nem!

Egészen bizonyosan nem!

A szerelem más!

A szerelem nem tulajdonlás, hanem kegyelmi érzés, amit nem a test, hanem a lélek rezdül, vágyakozás és beteljesülés, öröm és bánat, bizakodás és bizonytalanság, út és a láb ami lép az úton, testi közelség, ami hátrahagyja a testet, szelídség és vadság, révület és eszmélés, odaadás és odaadottság.
Két tudat egy célért, egy egységért, egy mozdulatért, egy simogatásért, egy összefonódásért, egy bizonytalan és mégis nagyon biztos érzésért.
Vágy, ami mindent beteljesít, szelíd révület, amit vissza és visszakívánsz, vad őrület, ami sohasem pusztít, teljesség a kétség egységéből.
Egymásnak átnyújtott élet az életerő misztériumából, ami nélkül félsz és fázik a lelked, mert FÉL vagy, a magány várbörtönébe zárkózott magányos fenség, amit félsz feladni az ismeretlenség kavargó szédületéért, de didergő lelked egyre inkább rezgő késztetése hajt a mindenféle képzelgéssel felruházott bódulat felé, mert az ismeretlen ismert is, a másik feled neked mozdulja termékenységtáncát, és tekintetében az Univerzum mélysége és magassága késztet az egyre.
Előre féled a megtalált egység újra és újra reád szakadó kétségét, ameddig a háromság bizonyossága semmivé nem oszlatja meg-megújuló kétségeidet.

Ekkor már tudod, hogy megtaláltad.

Fogni, vinni, el nem engedni!

Egy gyűlölettel teli világban sem szabad lemondanunk a reményről.
Egy haraggal teli világban sem szabad lemondanunk a békességről.
Egy kétségbeeséssel teli világban sem szabad lemondanunk az álmainkról.
Egy bizalmatlansággal teli világban sem szabad lemondanunk arról, hogy higgyünk egymásban.

Amit mindenkinek meg kellene tanulnia:
Szeretet.
Nevetés.
Még több nevetés.
Figyelni és tanulni.
Kérni és megköszönni.
Saját véleményt alkotni.
Mások véleményét tiszteletben tartani.
Őszinteség.
Hogy Barát legyen.
Hogy önmaga legyen.



Azt hisszük, hogy erőszakolni kell mindent az évek során.
Fogni, vinni, el nem engedni, összeszorított fogakkal gyűjteni, cipelni csak előre.
Csak sokára ismerszik meg az élet nevű különös jelenség természete.
Hogy az elengedés többet segít, mint a görcsös akarás, s hogy az elégedett embert kudarc nem éri.

Élet & Halál!




Ha jönni látlak, elhomályosul szemem előtt minden és tűz fut végig testemen.
A hangod zenéje csaknem alélttá tesz, és éget és borzongat, mintha jégdarabbal érintenének.
Remegés fut végig tagjaimon és siketítő zsongás zeng és bong fülemben, és nem tudom olyankor, hogy mitévő legyek.
Könnyek gyűlnek szemembe, de mégis kacagni szeretnék örömömben, és ha beszélni próbálok, reszket a hangom, és valami görcsösen összeszorítja a torkomat, hogy nem bírok lélegezni, s a kín összefacsarja szívemet.
Hogy mit érzek még, nem tudom elmondani mind, de azt tudom, hogy mikor velem vagy, az az élet, és mikor elhagysz, az a halál.

Szeretlek!

Nem tudjuk kimondani.
Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek:
"Szeretlek!"
 ... Mi ez?!
 ... Mi az, hogy "szeretlek"?
Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek?
Sehol!
Méltatlan a valósághoz!
 ... Nem kellett volna kimondani!
Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást!
Semmit.
Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult...
A sejtjeim szomjaznak rád...
Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!...
De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!...
Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel.
És ez minden nagy élményünkkel így van.
Elmondhatatlanok.

Szerelém, szenvedély, reménytelenség!

Amikor a barátság lángra lobban, akkor szerelemmé alakul, de tartós barátság nélkül a mély szerelem nem virágozhat.
A mély szerelem nagyon más, mint az elvakultság, ami csak a felszínen lobog, s közben folyamatosan kétségek gyötörnek minket arra vonatkozóan, hogy vajon van-e az adott kapcsolatnak valamilyen igazi jelentősége.
Bizalom nélkül a bensőséges viszony kárt szenved, és a szerelem nem tud nőni.
Összhangban egy másik emberrel csak akkor lehetek, ha magamhoz hűséges vagyok.
Ha elárulom magamat, a másikkal is rossz viszonyba kerülök.
Rossz viszonynak nevezem azt a kapcsolatot, ahol kiszolgáltatott leszek vagy zsarnok.
Ahol belegázolok a másik lelkébe.
Ahol föladom magam, csak azért, hogy a másik befogadjon.
És nem engedem a társamnak, hogy önmaga legyen.
Ahol függővé válok, kiszolgáltatott, és a "szeretet" nevében olyasmit művelek, melytől nemcsak szenvedek, de önmagam előtt szégyellem is.
Azon az áron, hogy magamat elvesztem, nem lehet szeretni.
A szenvedés abból fakad, hogy elvárjuk, hogy úgy szeressenek minket, ahogy elképzeltük - ahelyett, hogy hagynánk, hogy a szeretet úgy nyilvánuljon meg, ahogy akar: szabadon, zabolátlanul, ereje teljében, vezetve minket, megakadályozva, hogy megálljunk.



Várok rád, pedig tudom, hogy nem jössz el soha.
Mennék hozzád, pedig tudom, nem megyek soha.
Hiányzol, és ez a hiány nem múlik el soha.
Szeretlek, pedig tudom, hogy Te nem szerettél soha.
Hűséges vagyok hozzád, pedig tudom,
Ezt a hűséget Te nem érted meg soha.
Érted élek, de ezt Te nem érzed meg soha.
És mégis.
Tudom, hogy soha, de van valami, ami több a tudásnál,
És több a biztos „soha”-nál.
Mintha egyszer már mindez megtörtént volna.
Velem, velünk, mintha a levegő emlékezne és súgná,
Hogy volt egyszer már soha, és lett belőle mindig.

Szeretni annyi mint szenvedni.
Ha nem akarunk szenvedni, nem szabad szeretni.
De akkor attól szenvedünk, hogy nem szeretünk.
Tehát: szeretni annyi mint szenvedni, nem szeretni annyi mint szenvedni, szenvedni annyi mint szenvedni. Boldognak lenni annyi mint szeretni, tehát boldognak lenni annyi mint szenvedni, de a szenvedés boldogtalanná tesz, vagyis a boldogtalansághoz szeretni kell, vagy szeretni kell szenvedni, vagy szenvedni a túl sok boldogságtól.

Én vagyok az álom,
amit nem álmodtál meg…
Én vagyok az élmény,
ami nem lesz a tied
én vagyok a felhő-
el nem érheted:
hiába nyújtod két kezed,
csak nézheted…
Én vagyok a múló pillanat
mi bármit teszel,elszalad
de ha te akarod,itt marad…
Ha akarod megáll az idő,
ha te akarod felfelé esik az eső,
ha akarod,elér minden mi jó…
…csak akarnod kell,higgy nekem:
hatalom van a kezedben,
s e hatalom a szerelmem…

Az érett férfi szerelme szebb és mélyebb, mint a fiatal tacskók lángolása.
Szenvedni a szerelemtől csak felnőtt férfi tud.
Belehalni.



..Néha az ember azt hiszi, hogy jön majd valaki,
aki magával hoz egy másik világot...
Aztán rájössz hogy ő is ezen a Földön él...
Pedig pont ez a lényeg...
Hogy jöjjön valaki, aki ezen a Földön él...
És hozzon el egy világot...
De ne egy másikat, hanem ezt...
A miénket...
Csak kicsit másképp...
Jöjjön valaki, akivel máshogy látod a világot...
Akivel máshogy éled meg a mindennapokat...
Akivel szebbek lesznek az álmos reggelek...
És még szebbek az éjszakák...
Akivel a percek óráknak tűnnek, az órák pedig perceknek...
Aki ott tud hagyni a szívedben valamit,
ami akkor is segít szebbé alakítani a valóságot,
Ha ő nincs melletted...

Nagyon kevés öröm és élvezet van a világon, és az sem tart sokáig.
Csak a szenvedés és a fájdalom örök.