Lelkünk egy darabja...

Vajon mennyibe kerül majd, egy percnyi jó?
Mennyiért kap az ember, egy mosolyt?
Mikor jutunk el ode...
Hogy fizetni kelljen, egyetlen örömteli pillanatért?
Vajon… Eljutunk-e odáig?

Remélem, hogy nem!

Remélem, hogy megmarad bennünk az a szikra...

Azaz, apró fény, mely megjelenik…

Minden mosolyban...
Minden ölelésben.

Remélem, hogy nem válik kényszerré...

Torz tettetéssé…
Hazug fintorrá.

Mert egyetlen jó pillanat, egyetlen mosoly is, többet ér…

Mindennél!

De azt is tudom, hogy minden szépért fizetni kell…

S a fizetség, a lelkünk egy darabja lesz.

                  €$@ß@

Rádtaláltam, attól lett minden más...

Nem, Én nem hiszem, hogy valamitől is tartanék vagy félnék...
Azt se, hogy különleges lennék...

De egyvalakinek igenis az vagyok...

Tudom, hogy az vagyok.

De csak abból a páholyból, ahonnan Te nézel rám...

Onnan vagyok az...
S hogy Neked, hát Magamnak is az vagyok...
Mert azt tükrözi vissza a szemed.

Hogy Neked különleges vagyok az megváltoztathatatlan...

Mert a páholy Te magad vagy.
S számomra is Te vagy a legkülönlegesebb a világon.
Mert Én vagyok az a páholy...

Ahonnan Te a legkülönlegesebbnek látsz...

S ezért nem félek...
Mert se számomra...

Se az Te számodra nincs több ilyen szempár.

Nem Én lettem más...

Csak rádtaláltam, attól lett minden más...

S jó benne megfürödni...
S már az se számít, ha más másnak lát...

Mert az egy sokkal több a soknál.

                            €$@ß@

Legyél Te...

Legyél Te sóhaj…

S Én vigasz…!

Vagy szívedbe markoló… Torz grimasz!

Hogy Én lehessek majd a kéz...

Ki érintésével becéz…

Legyél te mosoly...

Én a könny…!

S ha jönne fájdalmas közöny...

Keress a szívemben helyet!

Ne hagyd… Hogy elveszítselek!

Legyél te gyertya…

Én a tűz…!

Kit olthatatlan vágya űz…

Két végén égő… Égi… Tánc…

Szerelemünk… Gyönyörű románc…

 

                                                                                                               €$@ß@
 

Égi gyémánt...

Ha a májusi estéken pontban kilenc órakor, felnézel az égre…
A nyugati féltekén, láthatsz egy magányos csillagot.

Vakító fénye, negyed órán át, beragyogja az égboltot…
De csak ennyi időt enged, míg fényét tündökölni látod.

Hát figyeld álmodozva, esténként ezt az égi gyémántot…
Mert rajta találkozó tekintetünktől, fénye sokkal nagyobb.

Míg néztem e csillagot, Én is egy csillagra, gondoltam…
Egy ragyogó szempárra, ami a Tiéd, s csak Értünk ragyog.

S míg Rólad ábrándoztam, észrevettem egy hulló csillagot…
Amiről köztudott, aki látja, annak valóra vált egy kívánságot.

Én kívántam egy álomszépet, miről hónapok óta álmodok…
S ha kívánságom teljesül, az összes csillag Értünk ragyog.

                                                          €$@ß@

Olyan Csabás...

Azért írok, mert Engem szeretsz, s annak ellenére szeretsz...

Holott tudod…
Rólad s Rólam írok, pajzán történeteket...
Erotikával fűszerezett, szerelmes verseket.

Amiről csak mi tudhatjuk...

Hogy igaz, vagy csak a fantáziám szüleménye…
Mi viszont pontosan tudjuk milyen...
Szerelmünk minden, együtt megélt másodperce.
Minden napomra jut, egy-egy okos, s néha ostoba gondolat…
Miket néha a félelem hoz ki belőlem...
Mi közben átjárja testem, egy fájdalmas gondolat.

De ismersz jól, tudod, milyen vagyok, mindig más...

Napról napra megújuló…

„Olyan Csabás”

Emlékszem rá, mikor írtad, majd mondtad...
S büszkeség fogott el, mikor e jelzővel illettél...

Mert Én, tényleg Én vagyok…

Olyan Csabás, van kinek elérhetetlennek tűnő álom...
Neked egy reménysugár...

Őrült vágyainkat beteljesítő látomás...

Egy szívdobbanás.
Míg egy Feleségnek és egy Férjnek, sorscsapás.
Olyan Csabás, mindig ugyanaz és mindig más...

Egy mindent felülmúló, szerelmi vallomás.

Most, hogy írom, s néha visszaolvasom...
Tényleg van benne valami, valami más, valami Csabás...

Mert az írás közben hullajtott könnycsepp is Én vagyok…

De most, inkább lennék a szemeidben fénylő ragyogás…
Egy mosoly az arcodon, egy lágy ölelés...
Egy érzéki csók az ajkaidon, amit nem tud nyújtani más…

Mivel a csókjaim is Én vagyok, az is olyan Csabás…

Egy illat, mi körül ölel, egy simogatás...
Egy testeden végig futó bizsergés, mind Én vagyok…
Mind-mind, olyan Csabás…
S nem egy hulló csillag...

Hanem vágyaid beteljesítő örök ragyogás…

Mikor lélekben Velem vagy, s Én veled vagyok...
Akkor itthon vagyok…

Az a Csaba az, aki valójában Én vagyok…

Veled szárnyalok, s minden világ elé tárt napunk...
Szerelmünk fényétől ragyog…
De ha szerelmünk miatt bántanak s bezárkózol...
Akkor az Én szívembe is kést mártanak…
S mindjárt Kétszer szúrják azt a tőrt...
Mert mindennél jobban fáj, ha szavaikkal Neked ártanak…
S e miatt…

Közvetve Miattam, félelem járja át álmodat…

S fáj, nagyon fáj, mivel a fájdalom is ihletet ad...
Amit úgy szint elétek vetek…
Mint koldus elé az alamizsnát...
Mivel ennél többet, úgy sem érdemeltek…
Ti, kiknek lételeme a pletyka a másokon való csámcsogás…

Telefonnal fületeken, ablakokra tapadva...

Lesve Más minden mozdulatát…
Nincs más, mi örömet okoz?
Tényleg nincs más?
Ne akarjátok, hogy nektek legyek sorscsapás!

Mert az nem Én vagyok MÁR, ki fájdalmat okoz…

Az a Csaba eltűnt…
Végleg!

S született egy más…

Egy szelíd, reményekkel teli örök álmodozó...

S nem egy férj, hanem egy igazi Társ…

Akire emelt fővel mondhatja, Veled együtt, bárki más…

Olyan Csabás…

                                         €$@ß@

Várjunk az Igazira…

Minden film, minden regény azt sugallja...

Várjunk az Igazira…

Van, hogy csak a cél lebeg a szemünk előtt...

S nem vesszük észre a jeleket.

Összetévesztjük az érdeklődést a közönnyel.
A komolyat a komolytalannal.
Persze az is előfordulhat, hogy nem jól végződik a dolog.
Lehet, hogy egyedül maradsz…

Nehéz lesz, de lassan rájössz, hol szúrtad el, de újrakezded.

Megkönnyebbülsz...
Mert tudod, hogy valami sokkal jobb vár rád.
S ez a történet is jól végződik, hiszen továbbléptél.

De van még egy eset...

Ha a sorozatos visszautasítások...
A hiába várt telefonok...
A rosszul értelmezett jelek...
A kínos helyzetek...
A hatalmas káosz ellenére…

Soha, egyetlen percre sem adod fel a reményt.

                               €$@ß@

Szabad-e álmodni, ha fáj...

Mondd, szabad-e álmodni, ha fáj...
Hogy színes álom még, amit szeretnék.

Ha bármennyire fáj, megértened muszáj...
Többre vágyom, mint amit tehetsz még...

Mondd, szabad-e engedni a vágyat...
Beférkőzni mélyen a szívembe.

Ha eszem tudja, most még nem is várhat...
Változást, akármit szeretne.

Mondd, szabadna-e ennyire szeretnem Téged...
Érezve és tudva, "lehet" más is szeret.

Álmodni Rólad gyönyörű meséket...
Amiket Te még, meg úgysem tehetsz.

Mondd, szabad-e így verseket írva...
Kergetni ily csalfa ábrándokat...

S éjjel arcom a párnámba fúrva...
Zokogva irigyelni párodat.

€$@ß@

Várni...

Várni...
Várni...
Hogy eljön...
A nap, mely eget...
S földet aranyoz...
Telnek a percek...
Órák, hetek...

De reményem, sosem vesztem el...

Mikor az ajtódban állsz...
Várok a hívó szóra...

Nyílik, mint a lelked kapuja...

Nincs más...
Csak egy pillantás...

S érzem, tényleg szeretem...

Egy Őrült vágy az egész, de kitölti az életem!

                       €$@ß@ 

Hallgatag Vagyok...

Most hallgatag vagyok...
Nincs miről, s kinek meséljek.

Titkom Magamban őrzöm...
S érzem, a lelkembe mélyed.

Hiányod járja át egész lényem...
Keresem, keresnélek, ha Te engednéd.

Tudom, nyugtom már sosem lelem...
Majd ha Szívemben a Kincsem meglelem.

Melengetsz, őrzöl, s nem engedsz el soha...
Hogy is engedhetnél, hogy is felejthetnél.

Hiszen a legdrágább Kincs vagy, mely rám talált...
S Én beengedtelek, egy augusztusi délután.

Azóta az Enyém vagy, a szívemhez szólsz...
Mélyen a szívemben élsz.

Beszélnék hozzád, de néma vagyok.
A némaságom az, mi most átkarol.

€$@ß@

Kell, hogy...

Kell, hogy legyen egy szem...

Akiben megláthatom Magam.

Kell, hogy legyen egy kéz...

Akivel ketten vagyok Magam.

Kell, hogy legyen egy száj...

Akinek elmondhatom... Vagyok.

Kell, hogy legyen egy szó...

Akiért Élek, s már nem Én vagyok.

€$@ß@