Olyan Csabás...

Azért írok, mert Engem szeretsz, s annak ellenére szeretsz...

Holott tudod…
Rólad s Rólam írok, pajzán történeteket...
Erotikával fűszerezett, szerelmes verseket.

Amiről csak mi tudhatjuk...

Hogy igaz, vagy csak a fantáziám szüleménye…
Mi viszont pontosan tudjuk milyen...
Szerelmünk minden, együtt megélt másodperce.
Minden napomra jut, egy-egy okos, s néha ostoba gondolat…
Miket néha a félelem hoz ki belőlem...
Mi közben átjárja testem, egy fájdalmas gondolat.

De ismersz jól, tudod, milyen vagyok, mindig más...

Napról napra megújuló…

„Olyan Csabás”

Emlékszem rá, mikor írtad, majd mondtad...
S büszkeség fogott el, mikor e jelzővel illettél...

Mert Én, tényleg Én vagyok…

Olyan Csabás, van kinek elérhetetlennek tűnő álom...
Neked egy reménysugár...

Őrült vágyainkat beteljesítő látomás...

Egy szívdobbanás.
Míg egy Feleségnek és egy Férjnek, sorscsapás.
Olyan Csabás, mindig ugyanaz és mindig más...

Egy mindent felülmúló, szerelmi vallomás.

Most, hogy írom, s néha visszaolvasom...
Tényleg van benne valami, valami más, valami Csabás...

Mert az írás közben hullajtott könnycsepp is Én vagyok…

De most, inkább lennék a szemeidben fénylő ragyogás…
Egy mosoly az arcodon, egy lágy ölelés...
Egy érzéki csók az ajkaidon, amit nem tud nyújtani más…

Mivel a csókjaim is Én vagyok, az is olyan Csabás…

Egy illat, mi körül ölel, egy simogatás...
Egy testeden végig futó bizsergés, mind Én vagyok…
Mind-mind, olyan Csabás…
S nem egy hulló csillag...

Hanem vágyaid beteljesítő örök ragyogás…

Mikor lélekben Velem vagy, s Én veled vagyok...
Akkor itthon vagyok…

Az a Csaba az, aki valójában Én vagyok…

Veled szárnyalok, s minden világ elé tárt napunk...
Szerelmünk fényétől ragyog…
De ha szerelmünk miatt bántanak s bezárkózol...
Akkor az Én szívembe is kést mártanak…
S mindjárt Kétszer szúrják azt a tőrt...
Mert mindennél jobban fáj, ha szavaikkal Neked ártanak…
S e miatt…

Közvetve Miattam, félelem járja át álmodat…

S fáj, nagyon fáj, mivel a fájdalom is ihletet ad...
Amit úgy szint elétek vetek…
Mint koldus elé az alamizsnát...
Mivel ennél többet, úgy sem érdemeltek…
Ti, kiknek lételeme a pletyka a másokon való csámcsogás…

Telefonnal fületeken, ablakokra tapadva...

Lesve Más minden mozdulatát…
Nincs más, mi örömet okoz?
Tényleg nincs más?
Ne akarjátok, hogy nektek legyek sorscsapás!

Mert az nem Én vagyok MÁR, ki fájdalmat okoz…

Az a Csaba eltűnt…
Végleg!

S született egy más…

Egy szelíd, reményekkel teli örök álmodozó...

S nem egy férj, hanem egy igazi Társ…

Akire emelt fővel mondhatja, Veled együtt, bárki más…

Olyan Csabás…

                                         €$@ß@