Rám néztél...
Nevettél, nevettünk.
Hozzám hajolsz, súgsz valamit.
Hallom a hangod, de szavaid nem érnek el hozzám...
Ajkad épp hogy érint...
Nem hallok mást, csak a szívem dobbanását...
Mintha följebb költözött volna a mellkasomból...
Egyre hangosabb, egyre hevesebb...
Érzem az illatod...
Bőröd finomságát...
Ajkad melegét.
Sohasem voltál még ilyen közel...
Még nem érintettél...
Még nem érintettelek.
Lehelete simogatja a nyakam.
Végigcirógatja a tarkóm...
Majd, mint valami forró fuvallat
Végigszalad a gerincem mentén...
Lúdbőrös bizsergés...
Tudom, hogy tudod...
Érzed...
Ez már több...
Elhallgatsz, de nem mozdulsz...
Feléd fordítom fejem...
Érzem szíved ritmusát...
Ez a hang, egyre hangosabb, egyre hevesebb...
Olyan , mint valami gyors visszaszámlálás...
Ajkaink majdnem összeérnek...
De tekintetünk hamarabb találkozik.
Igen!
Ez még kell...
Ez még kellett!
Látnom kellett a vágyat a szemedben...
Azt a felperzselő tüzet, melyben elégek.
Látnod kell...
Látnod kellett a szenvedély remegő szikráját a szememben...
Akár a vad, mikor utoléri üldözője.
Elkapja...
Szemébe néz és tudja.
Tudja, hogy mindene a vadászé...
Kedves....
Fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk elmenni.
Elszakadni.
Megszabadulni.
Az embereknek meg kell érteniük...
Senki sem játszhat cinkelt lapokkal.
Egyszer nyerünk, másszor veszítünk.
Ne várd, hogy visszakapj valamit...
Ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet...
Hogy felfedezzék a tehetségedet...
Hogy megértsék, párod másik iránti szerelmét.
Minden egyes ciklust le kell zárni.
Nem büszkeségből...
Nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni...
Nem is gőgből...
Hanem egyszerűen azért...
Mert már nem része az életednek.
Zárd be az ajtót, cserélj lemezt...
Takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot.
Felejtsd el azt, Ami voltál, és legyél végre az, Aki vagy.
S hagyd, hogy a másik is had lehessen végre az Aki...
A fény, akkor is, amikor már sötétségbe borul minden...
A tűz, amihez húzódom, amikor lúdbőrözöm a hidegtől...
A remény, s vele együtt a fiatalság varázsa...
Mert még érezhetem...
A gondolatok, mik elkapnak, s fogva tartanak...
A merülés, amikor megpihensz kicsit az érzésben....
A nevetés, és a zsongás...
S a gerincen futkosó csoda...
A szemek...
Amiket látsz magad előtt, s amikben látod önmagad...
A remegés...
Ami jó is, meg nem is...
A hangulatváltozás...
Félelem attól, hogy viszonzatlan, vagy, hogy nem is igaz...
Akarnád is, taszítanád is...
Hihetetlenül pezseg benned, egyre erősebben...
S hagyod, hogy letaglózzon...
Mert az érzés csodálatos...
Legalább annyira...
Mint amennyire fájdalmas, és kegyetlen is lehet...
Sorsom nem adott nékem aranykoronát...
Nem áldja rám fényét a rubintok véres verítéke...
Nem csillan testemen, Párizs szülötteinek munkája...
De szívemben gazdag vagyok...
Uralkodója e szennyes világnak...
Mert éjjel pilláidon látom megtérni álmod...
Megágyazza illatod a holdfényes párnád...
Buja érzet szüli bennem, érted izzó vágyát...
Csókod vágyom, ölelésed s öled, éledő tavaszi illatát.
Rabszolgám a mindennapok szürke suhogása...
A károgó madárszóló dallamtalansága.
Kezem s lábam kalodába fogatnám, bármely önkényúrral...
Önkéntes száműzéssel vezeklem, ha rossz voltam.
Csak mernéd életre kelteni magadban a szikrát...
Csak mernéd érezni, hogy lelkem lelkednek elrendelt sorsa...
Eltévedt árnyalak, bolyongón füstszerű senki...
Ki nélküled már nem tud szeretni és szerelemben hinni...
A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai.
Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll?
A Föld éjszaka megpihen...
Hogy a következő napon állni tudja a Nap fényét.
Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból...
Sötétségbe burkolódzik.
Így van ez az emberrel is...
A mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség...
Félrehúzódnak...
Míg a folyton tündöklők kimerülnek.
Senkinek sem jó a túlzott tündöklés...
Az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez...
Az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül...
Lekopik róla az aranymáz.
S miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég.
Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot...
Mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül?
S ki ne menekülne a perzselő Nap elől...
Amelynek tüzétől kiég a fű, elszáradnak a fák...
Elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek...
Végül a semmibe vész az óceán?
Légy tündöklő Nap a saját égboltodon.
A világmindenség hatalmas...
Számtalan Naprendszer megfér benne.
Hogy felfigyeljenek rád...
Hogy megértsenek...
Hogy ne gyűlöljenek...
Ne élj túlzó fénnyel.
Ami kevés, az senkit se bánt...
Mérsékli az irigységet, lecsillapítja a féltékenységet...
Fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást...
S egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet.
Aki folyton világit, fogy az olaja...
A csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják.
Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit...
Se másokat, se önmagad.
Aki jól lát, az előre lát.
Mert a látás művészete az élet művészete.
És szólt a Nő...
A hajam ében, s lágyabb, mint a lágy selyem...
Itt a szívem közepében, ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, Tied a lelkem, Te vagy az első, akit öleltem.
Boldog vagyok, mert a Tied vagyok...
S a Férfi szólt...
A másik elhagyott.
És szólt a Nő...
Piros az ajkam, harmatosabb, mint a rózsa kelyhe...
Végigfut az üdvök üdve rajtam...
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt, mikor a fergeteg zavarja...
Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla?
Gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén?
Tudott-e édes csókot adni?
Meghalni karjaidba, mint Én...?
S új gyönyörre föltámadni?
S lángolt, mint a nap?
Szelíd volt, mint a hold?
S a Férfi szólt...
A másik csúnya volt.
És szólt a Nő...
Mégis nappal, s éjjel sóhajtva gondolsz vissza Rá...
Amellyel az enyém nem ér fel.
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?
S a férfi szólt...
A Másikat Szerettem!
Tudod az a szomorú, hogy az ember idő előtt feladja…
Talán, mert nincs elég kitartása.
Azt látja, hogy az élet a természetet utánozza…
De mintha neki csak egy éve lenne, egy év, négy évszak.
Benne sajnos tavasz, csak egyszer van…
Talán azért, hogy legyen mit visszasírnia.
Az élet mindössze ennyi, tavasz, nyár, ősz és a tél…
Ősz végén már nincs mit várni, tudja azt mindenki.
A tél közeledtével már minden reménytelen…
Hosszan, kilátástalanságra ítélve, csak az ember búcsúzik.
A természet évről évre megújul, az élet újjászületik.
Ha belenéz a tükörbe, ráncait látva, csak az ember gondolja…
Esélytelen a feltámadásra, az újjászületésre.
Az övé már csak a sötétség lehet...
A hideg elől önmagába burkolózik…
Pedig önmaga nem véd meg a téltől, hogy megújuljon…
Hogy újra virágba boruljon, hogy a szerelemmel találkozzon.
Ki kellene mennie a fényre, hogy benne az élet meginduljon.
A tavasz az ifjúság...
De szerelem nélkül, csak látszatra, csak külsejében az.
Szerelemmel a szívben, a hosszú tél után…
Akár vénen, kiégetten, a lehetetlennek tűnő állapotból is…
Ha a kikelet megérkezik, a lélek újjászületik.
Kedvesem, érzem még itt vagy...
Tudom, valamit mindig nyugtalanul kerestél..
S végre, Magadra találtál bennem...
De csak, ameddig szeretni vágysz…
S most, hogy már nem kell többé keresned azt...
Amiért mindig új utakra hajszolt a vágy...
Akkor újra s újra fellángoló érzelmeid ösvényeinek végén...
Egy mesebéli vidéken elterülő házikó, nyitott ablakai mögött...
Egy hangulatos kis szobában...
Én is örök biztonságra lelhetek, majd melletted.
Ezért tudom...
Ha ma még kényszerből, meg is tagadsz magad elől...
Érzem, hamarosan együtt leszünk…
€$@ß@
Ha a szót keresem, az úgy megvan…
Lágyan kimondva, nem szaggatottan.
Ha az érzést…
Félelemmel kevert a vágy…
Egy lélegzetre acélos, s valahogy olyan lágy.
Fákat tördelő, kicsavaró vad vihar…
Folyóparton csendesen virágzó juhar.
Megnyugvás a gyengeségben…
Aranyfény a láthatásnak szürkületben…
Hűst adó árnyék a pusztaságban.
S miként e szavakat suttogván…
Mindegyik olyan puritán.
Semmi mindez, amit érzek…
Amihez még szavakat kérek!
Sokkal több, magasztosabb, fenségesebb…
Bódító, az édesnél sokkal édesebb…
Ám a végtelennél is sokkal végesebb.
Fájdalom, kín s gyötrelem…
Mégis annyira kell nekem!
Benne van minden dobogó szívben…
Megtalálható a fájdalmasan múló években…
Napokban, hónapokban, röpke percekben.
Megvan az duzzadó felhőben, minden fűben, fában…
A ragyogóan tűző, aranysárga napsugárban.
Mindenhol megtalálható, mert mindenkié lehet…
Ez az érzés, amelyből mindenki bátran meríthet.
Ez, ez bizony a nagybetűs Szerelem.
Amely nélkül fabatkát sem érne az életem.
Ám gyakorta ha megvan, ki tudja, miért…
Eláruljuk, eldobjuk, szinte a semmiért.
Ha az éjszaka véget ér, de még napkelte előtt…
Ölelj át, vigyázz rám, mint soha az előtt.
Ha hallgatsz, Én is hallgatok…
Nézlek s beszívom illatod.
Ha beszélsz, iszom a szavaid…
Figyelem ajkaid és kezed mozdulatait.
Ha hozzád bújok, veled biztonságban vagyok.
Lehetek az, aki vagyok.
€$@ß@
