Ha a szót keresem, az úgy megvan…
Lágyan kimondva, nem szaggatottan.
Ha az érzést…
Félelemmel kevert a vágy…
Egy lélegzetre acélos, s valahogy olyan lágy.
Fákat tördelő, kicsavaró vad vihar…
Folyóparton csendesen virágzó juhar.
Megnyugvás a gyengeségben…
Aranyfény a láthatásnak szürkületben…
Hűst adó árnyék a pusztaságban.
S miként e szavakat suttogván…
Mindegyik olyan puritán.
Semmi mindez, amit érzek…
Amihez még szavakat kérek!
Sokkal több, magasztosabb, fenségesebb…
Bódító, az édesnél sokkal édesebb…
Ám a végtelennél is sokkal végesebb.
Fájdalom, kín s gyötrelem…
Mégis annyira kell nekem!
Benne van minden dobogó szívben…
Megtalálható a fájdalmasan múló években…
Napokban, hónapokban, röpke percekben.
Megvan az duzzadó felhőben, minden fűben, fában…
A ragyogóan tűző, aranysárga napsugárban.
Mindenhol megtalálható, mert mindenkié lehet…
Ez az érzés, amelyből mindenki bátran meríthet.
Ez, ez bizony a nagybetűs Szerelem.
Amely nélkül fabatkát sem érne az életem.
Ám gyakorta ha megvan, ki tudja, miért…
Eláruljuk, eldobjuk, szinte a semmiért.
€$@ß@
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése