Földi életünk célja:
Hogy elmélyítsük a tudatosságunkat,
a világról és önmagunkról, és így tanuljunk.
A világról szóló leckék a kibontakozásban segítenek.
A kapcsolataink, az egészségünk és az angyagi helyzetünk terén jelentkező kihívások mind-mind a tananyaghoz tartoznak.
A mindennapi élet mindenre megtanít, ami a következő lépéshez kell.
A sors minden áldott nap új leckékkel gazdagít.
Fölcseperedünk, iskolába járunk, dolgozunk, van, aki megházasodik és családot alapít, nyaralni járunk, szolgálatot teljesítünk és élünk, míg meg nem halunk.
Hát nem elég ez?
Minek ez a nagy érdeklődés a spiritualitás iránt?
Mi a dolog lényege?
A legtöbben egyet értenek abban, hogy az élet egyfajta iskola abban az értelemben, hogy rengeteg leckét tanulunk.
De ha a halállal mindennek vége,
akkor tulajdonképpen mi értelme az életnek?
Az elmúlással kapcsolatos kérdéseink odavezethetnek, hogy eltűnődünk az életünkön.
Vaktában születő próbálkozások lennénk, vagy egy jóval nagyobb kép részei?
Kérdés kérdést követ, s a végeredmény nagy rejtély.
Vannak, akik a hithez fordulnak.
Mások egyszerűen, csak tudni szeretnék.
És a kíváncsiság e mezején csíráznak ki a spiritualitás magvai.
Egy bizonyos ponton túl megpillanthatjuk az élet iskolájának egyik alapvető tanítását:
A tudatosságunk minden pillanatban két különböző valóságban tartózkodik, amelynek megvannak a saját törvényszerűségeik.
Az egyik a hagyományos valóság, a másik viszont az érzékeken túli valóság: a spirituális dimenzió.
Legnagyobbrészt a hagyományos értelemben vett valóság köti le a figyelmünket a mindennapi élet apró-cseprő dolgaival, vagyis a hétköznapi történésekkel.
A megszerzés és elveszítés, a vágyakozás és kielégülés színházában előadott drámáink teljesen valóságosnak és fontosnak tűnnek.
A megszokott értelemben használt élet velejárója a boldogság és a beteljesülés hajszolása, ami azon múlik, hogy a történések a vágyainkkal, a reményeinkkel és az elvárásainkkal összhangban alakulnak-e.
És miközben igyekszünk megvalósítani a dolgainkat, a ragaszkodás, a sóvárság és az aggodalom gyötrelmeitől szenvedünk.
Azután egy napon:
Általában valamely sorscsapás,
vagy lelki megrázkódtatás következtében.
Azon kapjuk magunkat, hogy a hagyományos valóság , legyen bár az a legcsodásabb, nem okoz elégedettséget.
Elégedetlenek leszünk, amikor nem kapjuk meg, amit akarunk, vagy amikor azt kapjuk meg, amit nem akarunk, de még akkor is, amikor pontosan azt kapjuk, amit akarunk, mert ebben a tünékeny világban egyszer mindent elveszítünk, amit szeretünk.
A balsors és a lelki szenvedés arra ösztökéli az embert, hogy felülemelkedjen a hagyományos világon, föleszméljen, és rátaláljon a magasztosabb bölcsességre, amely a mindennapos élet közepette is lélekemelően hat.
Az élet nehéz leckéinek hatására az ember hajlandó lesz pusztán hitére támaszkodva elrugaszkodni:
Elhagyni a túlhaladott és megszokott igazságokat,
és bemerészkedni az ismeretlenbe.
Anais Nin csodás hasonlatával élve:
"egyszer elérkezik az a pillanat,
amikor a bimbónak jobban fáj,
ha szorosan csukva marad, mint az,
ha megkockáztatja, hogy kinyílik".
A mindennapi élet iskolájában a spiritualitás nem válik el a földi világtól.
Ellenkezőleg:
Lehetővé teszi, hogy a szokványos élet mellett ne feledkezzünk meg azokról a transzcendentális igazságokról, amelyek a szabadságunkat jelentik.
