2010. január 23., szombat

El akarom mondani...




Fizika óra van, én mellette ülök.

Nézem fénylő, bársonyos haját, a gyönyörű szemét a szép kezét...ő rámnéz és mosolyog.

De ő nem úgy néz rám, ő csak az úgymond legjobb barátom.
Vége az órának, vége a napnak, ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem.
Én odaadom neki, ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi.

Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom...

Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír...sír, mert szakított a barátjával.
Én megvígasztalom, ő átölel...érzem hogy majd kiugrik a szívem.
Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit és az mondja, köszi.

Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk , de ő nem így néz rám és én ezt tudom...

Telnek a napok az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom amikor átveszi a bizonyítványát.
Ő rámmosolyog.

Én el akarom mondani hogy szeretem, el akarom mondani hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk , de ő nem így néz rám, és én ezt tudom...

Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam.
Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, az arca, gyönyörű nő.
Az utolsó nap ő rámmosolyog, az arcomra nyom egy puszit.

Én elakarom mondani hogy szeretem, el akarom mondani hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom...

Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefonon.
És akkor megkapom a szörnyű hírt.
Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a fehér gyönyörű arcát.
Potyognak a könnyeim.
Nem mosolyog rám, nem kapok tőle puszit.

El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt...

Később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját és a következőket olvasom...
Rámosolygok, az arcára nyomok egy puszit.

El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom...

                                                               €$@ß@



Vallomás...





Belátom, nincs menekvés.

Veled kell végigélnem…
Ha van még...
Hátralévő harminc vagy negyven évem, s ez nem beletörődés.
Törvény, mit…

Félredobván hűlt viszonyok receptjét, létezésed szabott rám.

Kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben…

Kevés és íze-veszett…De nélkülözhetetlen.

Miért léptél be, orvul szeretteim sorába?
Szükségem úgy tapad rád, mint kisdedként anyámra.

Óh, lennél bár, közömbös!

Elválnánk, mint sok ezren teszik..
E kontinensnyi érzelmi jégveremben.
Akadna magyarázat…
A költő szárnyalását, ódon kalitba zárja, kicsinyes monogámság...
Nem a közös kínnal, kiböjtölt kedves otthon ölel, panelfalával.
Hogy véled összefonjon.

Nem kényelem bilincsel, meleg fészek-közösség...

Miért a csontig ázott madár, felejti röptét...
Nem is a hála láncol.
Miért zsenge koromban szegődtél életemhez, amikor senki voltam...
Nem a megszokás tart, amely lázadni pattant idegeket csitítva…
Nem vállal már szokatlant s a meglévő csekélyért..
Mit marka bizton érez…
A többnek csöpp esélyét, gyáván feladni képes.
Beléptél!
Mit tehetnék…Szeretteim sorába.
Anyámmal és nővéremmel egy sorban állsz…De hiába.

Ezernyi összenőtt szál kötöz az életemhez…

Mégsem merném mesélni, olykor suttogva…Kedves.
Beleszerettem, egy röpke vágyú lányba…
Ki átlop olykor engem, egy felhőtlen világba.
Mert már, az ösztönökben, szavam bátortalan kong…

Mert bűn, ma még alázni, baráti szóval asszonyt.

Szokásból sem viselnéd.
Még ha rosszul sem esne törvénysértő beszédem…
Elmenni kötelezne, és én meghalnék utánad.
Inkább heves szerelmest mímelek éjjelente…
Csak végleg el ne kergess, hidd el…
Rakéta-korban a frigy, még ősi, félvad.

Te nélkülözhetetlen…

De kár, hogy feleség vagy!


                                                €$@ß@




Mindennél jobban...



Hihetetlen...Megint átvirrasztottad az éjszakát.

Álmodoztál arról, mit is mondott este...

Amikor századszor kívánt jó éjszakát?

Kezed lassan eggyé válik a telefonnal.

Ugrásra készen megfeszül a tested, mint az íj.

Mikor csörög már végre?

Türelmetlenkedsz.
De hisz az előbb tettétek le!

Érdeklődve egymástól, Szeretsz-e?

Majd minden mozdulat, sóhaj, halk nesz,  felerősödik füledben.
Most iszik valamit, most ül a gép előtt és ott is Nekem írja...

Hallod, érzed, olvasod... Szeretlek!

Minden pillanat az ő szerelmét zenéli.
Na, elég már, No!
Figyelmezteted magad.

Mert szereted, s Ő is szeret...

Mindennél jobban...                                                           

                                       €$@ß@





Fogságban





Két pilléren egyensúlyoz azaz ember...
Aki még nem találkozott Igaz Önvalójával.
A bűntudat-sikátorában reszket, fogvacogva, büntetésre várva... Vagy pedig önsajnálata börtönének falát kaparva...
Gyanakodva pillantgat ki rácsai között a többi emberre.
S szinte várva a következő csalódás-lehetőséget.

Mindkét hozzáállás pusztító.

És mindkettő első számú áldozata, Te magad vagy.

Az, aki fagyossá teszi mindennapjait, didergővé teszi jövőjét is. Magára hívva így, a sötét gondolatok labirintus-őrzőjének, dacos-makacs figyelmét.
E felelőtlenül megépített fogda, riasztóan magasodik, rabja fölé.
Olyannyira megdermeszti annak létét, hogy talán ki sem derül.
Pedig, az elme-alkotta kalitka ajtaja, nyitva áll...

Csak fel kellene állni, és kisétálni rajta...A friss levegőre.

Megkérdeztem már sok rabot, miért nem lép a szabadságáért.
A válasz minden esetben ez volt...

"A szenvedés biztonságot ad, mert azt már ismerem.
Arról azonban fogalmam sincs, mi várna odakint.
Számomra a világ veszélyforrások terepe.
Inkább maradok."

Túlélni is, de megélni is lehet az életet.

Te melyiket választod?

                                                              €$@ß@

Egyensúly...




Talán a legnehezebb az egyensúlyt megtalálni.

Úgy lépkedni, hogy a legkevesebb fájdalmat okozzunk, önnmagunknak, és a környezetünknek.

Kicentizni, hogy meddig tart a kötelességünk,
 és a saját életünk hol kezdődik.

Vállaljuk-e ?

Vagy csak elnyomjuk mindazt ami feltőrne.
Közben meg telnek az évek...

Apró homokszemekként kipotyognak ujjaink közül.

Aztán, nincs tovább...
Csakhogy minden lázadásnak ára van...

Az is fizet, akinak nem volt lehetősége dönteni.

Hogy legyen így okos az ember?


                                          €$@ß@

Miért félek attól, aki vagyok?




Engem mint személyt az határoz meg...

Mit gondolok, döntök, érzek, értékelek, tisztelek, becsülök, szeretek, utálok, kívánok, remélek, hiszek,
mitől félek és mire kötelezem el magam.

Ezek a választások határozzák meg a személyiségemet, és mindez a változás folyamatában van.

Ha a személyiségemet mezítelenül feltárom előtted,
ne hagyd, hogy szégyenkezzem.

De ha elmondom neked, ki vagyok én, lehet, hogy nem tetszik neked, az aki vagyok, pedig ez mindenem.

Hogy nyíltan és őszintén feltárjam magam,
ahhoz a legmerészebb bátorságra van szükségem.

Az egészen élő személy viselkedése, mindig kiszámíthatatlan. Egyszerűen azért, mert szabad.
Az emberi élet bombabiztos törvénye.
Ahhoz, hogy teljes életet éljünk...

Meg kell tanulnunk a dolgokat használni,
 és az embereket szeretni.

Nem pedig a dolgokat szeretni és az embereket használni... 

                                                         €$@ß@