Egy régi monda szerint, egy fiatalember a sivatagon átkelve rábukkant egy kristály tiszta vizű, csodálatos forrásra.
A víz olyan édes volt, mint a méz, így megtöltötte vele a kulacsát, hogy vigyen belőle a tábor egyik bölcs tanítójának.
Négy napi gyaloglás után megérkezett a táborba, s átadta a vizet az agg bölcsnek.
A mester ivott belőle, kedvesen mosolygott majd hálásan megköszönte a finom, édes vizet.
A fiatal férfi boldogan tért haza a falujába.
Később, a mester adott a vízből egy másik növendékének is, aki kiköpte mondván, hogy szörnyű íze volt.
Nyílván a régi kulacs áporodott ízét átvette a víz.
A tanítvány megkérdezte a tanítót:
"Mester, a víz állott volt.
Miért tettél úgy, mintha finom lett volna?"
Erre a mester így felelt:
"Te csak a vizet kóstoltad.
Én az ajándékot.
A víz csak egy kedves gesztus közvetítője volt.
Aminél nincs édesebb.
A szívből adott ajándék szívből jövő hálát érdemel!"
Legjobban talán akkor értjük meg ezt a tanulságos mesét, amikor kis gyermekektől kapunk ártatlan ajándékokat.
Agyagtálka vagy tésztából fűzött karkötőt.
Mindegy, hogy mit kapunk, a természetes és jó válasz, őszinte hálánk kifejezése.
Mert értékeljük, az ajándék mögött rejlő, kedves szándékot.
A hála nem mindig jön magától és természetesen.
Sajnos, a legtöbb gyerek és sok felnőtt is inkább magát a kapott dolgot értékeli.
Mintsem a érzést amit az megtestesít.
Nem szabad megfeledkeznünk, a hála érzéséről és annak kifejezéséről.
Erre gyermekeinket is meg kell tanítani.
A szívből adott ajándék nem más.
Mint maga a szív ajándéka.
