Hozzád tartozom s Te hozzám tartozol...

Hozzád tartozom, mint tó vize a partjához...

Mint tenger láthatatlan mozgása, a hullámhoz...
Mint a folyóhoz, annak minden kanyarulata...
Mint a hegy ormához, kialakult arculata.

Hozzád tartozom, mint vírushoz egysejtűsége...

Mint hatalmas elefánthoz, egyszerűsége...
Mint szagot fogott farkashoz, hangos üvöltése...
Mint dühödt északi szélhez, fagyos süvöltése.

Hozzád tartozom, mint Bonsai fához kicsiny ága...

Mint hangyabolyokhoz, belsejüknek kis világa...
Mint erdőkben s mezőkön, a virághoz illata...
Mint görög filozófus mondásához igaza.

Hozzád tartozom, mint a meleg a nyári napfényhez...

Mint amennyire tavasszal, zöld színe a réthez...
Mint amennyire a mélység, a Grand Canyon-hoz.

Te is legalább úgy, sőt jobban hozzám tartozol!

                                            €$@ß@

Minden...

Minden pillantásommal...

Csak Téged kereslek.

Minden szívdobbanásommal...

Csak Téged szeretlek!

Minden egyes gondolatom...

Körülötted forog.

Minden apró mozdulatom...

Csak Teérted zokog.

Mindennek, ami jó lehet...

Okozója Te vagy.

Mindenben, ami jó nekem...

Legbelül csak Te vagy.

Minden meleg borzongásban...

Te vagy ott legmélyen.

Minden kéjes mozdulatban...

Te állsz ott szerényen.

Minden utam végén vársz reám...

Jöhetek bármikor.

Mindenhol megcsókolsz százszám...

Mert szeretsz, bármikor.

Minden nap érkezésemkor...

Ott legyél mellettem.

S Én minden nap ébredésedkor...

Ott leszek melletted!

 

                                              €$@ß@

Meglátni és megszeretni...

Manapság már alig-alig meri valaki azt mondani...

Meglátni és megszeretni egymást egy pillanat műve volt.

Pedig bizony így szeretnek egymásba az emberek, csakis így.
Ami még hozzájön...

Az mind járulék, és csak később következik.

                                                     €$@ß@

Spontán...Bizalom.

Sokat gondolkodtam rajta...

Vajon mi lehet a legfontosabb kapocs, egy párkapcsolatban?

Végül egy dolgot találtam.
Ez pedig a spontán bizalom.
Amikor két ember úgy találkozik...

Mintha beléjük csapott volna a villám.

Kölcsönösen tudnak rajongani egymásért...
Felnéznek a másikra...
Ha szükséges...

Akár tűzbe is mennek a társukért.

Ilyenkor a spontán találkozásból...
Kölcsönös, spontán bizalom jön létre.

Olyan mint Én...

Nincs a szívemnek semmi baja!

Éppen olyan, mint Én.

Néha bolondul, elharapódzik benne a pánik...
Megbokrosodik tehetetlenségében...
Hányja- dobálja magá...

Aztán belefárad félelmébe...

Lehiggad.
Mint a földönfutó, ha körülnéz és látja...

Senki se hajt a nyomában.

                  €$@ß@

Az egészet szeretni...

Tudod, úgy kellene szeretni a világot...

Ahogyan Én szeretlek Téged.

Mintha egy csodás gyümölcsöskert lenne...
Szebbnél szebb gyümölcsfákkal tele...
Ami örömöt, boldogságot ad a szemnek a szívnek, az érzékeknek...
De ahol időnként megjelenik a gonosz.
Kitudja miért?
Talán a kertész hibája...

Talán egy pillanatra nem figyelt...

Levette róla a szemét...
Vagy rossz volt a szer, amit alkalmazott...
Felüti a fejét valamilyen járvány...
Valamilyen alantas betegség.
Az egészségesek mellett a kertben beteg fák is lesznek.
De azokat a kertész, aki oly sok örömet kapott tőlük...

A fáktól, akiket szeretett, nem gyűlöli, csak a betegséget.

A fák baja neki épp úgy fáj.
Vállára veszi a fájdalom felét...
A sokszor kilátástalannak tűnő harcot.
Próbálja megmenteni a beteg, és a még egészséges részeket...
Nehogy nagyobb legyen a kár.
A betegeket kényezteti, ápolgatja...
Minden szeretetét odacsoportosítja.

Az egészet szereti.

De most a rész beteg.
Mint egy jó anya...
Mindent megtesz a gyógyulásáért.
Mert ha nem azt teszi...

Az egészet, ami gyönyörű, elveszítheti.

Tudja, rá bízták, felelőse a csodás kertnek.
Talán úgy kellene a világot szeretni...
Ahogy a kertész a gyümölcsfáit.
Vagy ahogyan én szeretlek Téged.

Együtt az egészet.

                    €$@ß@

Gerinctelenül...

Hányszor beszélünk mások hibáiról a hátuk mögött...

Hányszor teszünk megjegyzéseket azokra...
Akikkel együtt dolgozunk...
Nem meggyónni kell ezt...

Hanem megbeszélni egymás közt.

                                    €$@ß@

Téged látlak...

Téged látlak a felkelő napban...

A Te hangod hallom egy csöndes madárdalban.
Téged látlak egy távoli hegyben...
Egy fényes napsugárban...
Egy hűvös esőcseppben.

Te vagy a falevél, mit felkap a szél, mi az arcomhoz ér.

Ott vagy a dalban, egy névben, egy hangban...
Hallak a csöndben, hallak a zajban.
Téged látlak, mikor felnyílik a szemem...

S ha álomba merülök, újra Te vagy velem...

                                     €$@ß@

Amiért szeretlek...

Szeretem azt, mikor egyszerűen szeretsz.

A zajos világ, rideg árnyaitól menekülve a melegség felé...
Csak úgy, szavak nélkül...
Vállamra hajtod a fejed.

Szeretem benned a ritmust, ami lázba hoz...

Felpezsdítve a vért, mely forrón lüktet.
Szeretem a simogatást, a véletlen csókokat...
Mely lehűt, ha az éj, nyár melegtől fülledt.

Szeretem a hallgatást...

Mikor az elsuhanó fák, megbújt levelében. nesztelenül piheg...
Szeretem az illatod, mely mindennél nemesebb...

S azt a hajtincset, mely ott lapul a...Tudod hol.

Mint egy elbújt óvodás, aki épp álmokat kergetett.
Szeretem a mosolyod...
Ami évezredes magányban megtanított arra...
Hogyan kell szeretni.

Szeretem, azt a megremegő szíved...

Mely száz fokos hőfokot vesz, ha közelébe érek...
S minek a közelségét, oly jó érzés magamon érezni.
Szeretem a mindent, ami általad naponta körülvesz...
Megszépítve életem hátralévő napjait...
Melyben a szerelem érzése...
Ábrándokkal teli újholddá varázsol...
Bűbájt és csodát tesz.

Szeretem az egész lényed...

Ami szelíd jóságával, s önzetlen hitével a halálból kimentett.

Szeretem a szenvedélyt, a gyöngéd ölelést...

Miért élni érdemes...

S amiért Szeretlek.

€$@ß@

Amikor, valóban szeretünk...

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk...

Életünk egyetlen valóságos pillanata.

A többi nem az.
A többi boldogtalan varázslat.
Őrület.
Teli félelemmel és szomjúsággal.
Mi persze éppen fordítva gondoljuk.
Mi azt hisszük, hogy az a valóság...
Amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk.

Valóság a hétköznap...

A közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset.
Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt...
A "senkihez sincs közöm" életérzése.
És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor.
Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek...
"Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!"
Miközben egy tévedhetetlen hang...
A lelkünk mélyéről azt mondja...

Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam!

Itt akarok élni, örökké!

Amikor szeretjük egymást...
Kijózanodunk.
Felébredünk.
Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk.
Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el...
Amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket...

Elkezdünk egymásban, egymásért élni.

                                                         (Müller Péter)

Ez a Szerelem...

A magány sosem szül szerelmet...
Csak szükséget.
A szerelem pedig nem egy szükség.
Akkor mi a szerelem?

A szerelem luxus.

Az egyedüllétből születik...
Amikor mérhetetlenül egyedül vagy és boldog vagy...
Örülsz, és ünnepelsz...
Hatalmas energia gyűlik össze benned.
Senkire sincs szükséged.

Abban a pillanatban az energia olyan sok benned...

Hogy meg kell osztanod.
Akkor adsz...
Adsz, mert neked olyan sok van...
Anélkül adsz, hogy bármit is kérnél cserébe...

Ez a Szerelem.

                              €$@ß@