Soha nem szabad alábecsülni életünk egyetlen pillanatát sem...
Mert a pillanat, maga az élet.
Mindegy melyik...
De a pillanat hozza a legnagyobb örömet...
Igaz, a pillanat hozza a legnagyobb fájdalmat is.
Az öröm pillanatai széppé varázsolják az életet...
A fájdalom pillanatai pedig megerősítenek.
A szerelem pillanati a legédesebbek...
A szakításé a legkeserűbb.
És akkor mi van..? (már a második és-el kezdődő mondatom 2009 októbere óta)
Egyet, azért soha ne feledj...
A legkeserűbb pillanatot, a legédesebb pillanatnak köszönheted..!
Ha azért szeretsz, mert látod a szemeimen, hogy szeretlek Téged... Akkor Magadat szereted, nem Engem.
Mert akkor mindegy ki...
Csak valaki szeressen, mert szereted, ha szeretnek.
Ha azért szeretsz, mert hiszed, olyan vagyok, amilyet szeretnél...
Ilyen az, akit szeretni tudnál, álmaidban is ilyen jött feléd...
Akkor csalódni fogsz, mert sokkal rosszabb vagyok...
Mert akkor jobbnak mutatnám Magam, mert azt akarnám, szeress, bármi áron.
Ha azért szeretsz, amilyennek Bennem látod Magadat...
Azt, amit a szemem tükröz feléd...
Amilyennek Én látlak.
Ha Általam Önmagad szereted meg...
Akkor ezért a szeretetreméltó látványért fogsz Engem szeretni...
Akkor nincs a világon vetélytársam, soha nem fogsz elengedni.
Akkor tudom, Számodra nélkülözhetetlen vagyok.
Sosem ismertem olyat, aki egyetlen szavával megtudta változtatni a kedvemet...
Sosem ismertem olyat, aki nélkül nem élet az élet...
Sosem ismertem olyat, aki elalvás előtt is eszembe volt...
De reggel is Ő volt az első gondoltam...
Sosem ismertem olyat, akiért mindent megtennék, akiért az életemet is odaadnám...
Sosem ismertem olyat, akibe ilyen szerelmes tudtam volna lenni...
Amíg meg nem ismertelek Téged..!
