Törékeny válladat mázsás teher nyomja, szorongat az élet kegyetlen vaskeze...
Lábaid nehéz béklyó húzza, a világban, mint szürke árnyék létezel.
Unalmas hétköznapok, semmitmondó szavak, döngetik pókhálóból szőtt ablakod...
Kitörni készül a szorongató sikoly, belül kétségbeesés hangját hallod.
Reggelente, mint sivatagi szél, verseim elfújják fojtogató bánatod...
Epekedve vár lelked másik fele, kinek szerelmed, már Afroditéként nyújthatod.
Ha rabnak érzed magad, ne a "fogva tartóidat" vádold.
Ők csak élnek a tehetetlenséged által biztosított lehetőséggel.
Csökkenteni igyekeznek szeretethiányukat elszakadni nem kész jelenléteddel.
Adod magad...
Hát elvesznek mindent belőled, amit csak lehetséges...
Csak, hogy ne fájjon számukra annyira az élet.
Aztán persze dühösek, mert a "fogoly" kapálózik és próbálkozik...
Ők pedig, bármennyire is vagy fizikailag mellettük...
Rá kell ébredjenek, hogy képtelen vagy azt biztosítani számukra, amire vágynak.
Ugyanis a magány, kizárólag odabentről közelítve oldható...
Neked kell döntened a szabadságodról.
Kilépni a börtönödből és elfogadni, hogy annak ajtaja mindig is nyitva volt...
Csak Te nem merted lenyomni a kilincset...
Mert féltél az egyedüllét által megkövetelt önállóságtól.
Pedig jól tudod, nem maradnál egyedül...
