Száguldó idő...

Azt mondják, hogy a szív égő sebére,

legjobb gyógyszer a száguldó idő!

Én elhiszem, de egyre inkább érzem,

hogy az a sebhely mind nagyobbra nő.

Talán azért, mert nem tudok feledni,

nem is akarok, hadd fájjon, ami fáj!

Csak hulljon könnyem a könnyek tengerébe.

S fölötte én mint sikongó sirály keringjek,

míg majd utolér a sorsom.

Nyílvessző, ólom, bármi, ami öl...

S nem lesz többé, mi fájni tudna bennem.

Se szív, sem emlék, ami meggyötör, ami összetör!

Szeret mind, ki ismer...

Egy valódi angyal ő, még hogy ha sír is büszkén néz.

Távoli csillag hull, egy éjjel átszökött az álmaimba.

Csak te ismersz engem jól, csak is te látod lelkem őrült vágyait.

S nekem nincs jövőm, ha nem vagy itt.

Hisz szeret mind, ki ismer, s a felhők közt jár.

Hogy csak te hozzád tartozom, oly jó tudni már.

Én tőled mit se kérek, de tudnod kell, hogy védlek,

és éjjel, nappal, folyton vágyom rád.

Csak titokban sírok én, a gyöngeségem szégyellem.

Rájöttem túl hamar, hogy aki nem vigyáz, az mind csalódik.

De te más vagy mint oly sokan, tudom, hogy van vígasz míg hozzád érkezem, soha nem volt más ily jó velem.

Hisz szeret mind, ki ismer, s a felhők közt jár.

Itt vagy bennem minden percben.

Hogy csak te hozzád tartozom, oly jó tudni már.

Épp úgy, mint egy hang.

És érzem azt, hogy nálad, még csendes béke várhat,

és éjjel, nappal, folyton vágyom rád.

És hidd el, és hidd el, nem érhet gond és vész.

Míg mellettem itt élsz.

Hisz szeret mind, ki ismer, s a felhők közt jár.

Hogy csak te hozzád tartozom, oly jó tudni már.

Csak tőled kell az élet, nem látok mást, csak téged.

És éjjel, nappal, folyton vágyom rád.

És akkor azt mondtad...

És akkor azt mondtad, vége.

Bár voltak baljós előjelek, de engem, talán, mert nem volt megfelelő az időpont, talán, mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele.

Méltósággal mondtad, és arra kértél, fogadjam el én is méltósággal.

Mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes.

De én nem tudtam elfogadni, se méltósággal, se anélkül, sírtam és fenyegetőztem, mint egy gyerek, hogy ezt meg ezt teszem.

Fel akartam tartóztatni a véget, holott már nem volt mit feltartóztatni, mert a vég már nem közeledett, már megérkezett és ott volt.
És csak akkor adtam fel e reménytelen vállalkozást, mikor már ott is éreztem magam körül és magamban a véget, és akartam beváltani a fenyegetőzést, megtenni az “ezt meg azt”, de nem azért,

hogy olyasmiért büntesselek, amit nem követtél el.

Hanem azért, hogy próbára tegyem a véget.

Mintegy végére járjak a végnek, és ráébresszelek,
mit veszítesz a véggel.

Csak annyira lekötötte a figyelmemet az igyekezet, hogy nem vettem észre, amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség.

De amikor észrevettem, hogy az, és nem részegedsz meg tőle, hanem józan maradsz, és együtt érzőn próbálod, ha nem is megszüntetni

 — mert megszüntetni nem szüntetheted meg —

legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts.

Noha tudtam, ez a segítség már nem nekem szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen.

Álmatlanul...

Az álmatlan éjszakák gyorsan fölemésztik az életet.

S mert virrasztás alatt a lélek nem jut elég mézhez, táplálék hiányában a vágyak sovány kosztján igyekszik megélni.

S mivel ebből sem örömöt, sem fenntartó erőt nem meríthet, s érzi, hogy hamarosan belepusztul a sóvárgásba.

A filozófiához, a kemény elhatározáshoz és a belenyugváshoz fordul, segítségért kiált hozzájuk.

De hiába!

Nem segítenek, meg sem hallják a kiáltást.

S a lélek elerőtlenedik.

Az igazság mindig kitudódik...

Ha az igazság csúf, az emberek megpróbálják véka alá rejteni.

Mert tudják, micsoda kárt okoz, ha fény derül rá.

Úgyhogy vaskos falak közé bújtatják, vagy zárt ajtók mögé dugják.

Vagy mindenféle cseles álcával leplezik.

De az igazság, bármily csúf is, mindig kitudódik.

És valakinek, akit szeretünk, végül mindig bántódása esik.

Egy másik valaki pedig tobzódik a fájdalmában.

Ez minden igazságok közül  a legcsúfabb.