És akkor azt mondtad...

És akkor azt mondtad, vége.

Bár voltak baljós előjelek, de engem, talán, mert nem volt megfelelő az időpont, talán, mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele.

Méltósággal mondtad, és arra kértél, fogadjam el én is méltósággal.

Mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes.

De én nem tudtam elfogadni, se méltósággal, se anélkül, sírtam és fenyegetőztem, mint egy gyerek, hogy ezt meg ezt teszem.

Fel akartam tartóztatni a véget, holott már nem volt mit feltartóztatni, mert a vég már nem közeledett, már megérkezett és ott volt.
És csak akkor adtam fel e reménytelen vállalkozást, mikor már ott is éreztem magam körül és magamban a véget, és akartam beváltani a fenyegetőzést, megtenni az “ezt meg azt”, de nem azért,

hogy olyasmiért büntesselek, amit nem követtél el.

Hanem azért, hogy próbára tegyem a véget.

Mintegy végére járjak a végnek, és ráébresszelek,
mit veszítesz a véggel.

Csak annyira lekötötte a figyelmemet az igyekezet, hogy nem vettem észre, amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség.

De amikor észrevettem, hogy az, és nem részegedsz meg tőle, hanem józan maradsz, és együtt érzőn próbálod, ha nem is megszüntetni

 — mert megszüntetni nem szüntetheted meg —

legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts.

Noha tudtam, ez a segítség már nem nekem szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen.