B.U.É.K. 2010

Eljött hát az idő, nagy levegőt veszek,

mindenkire vonatkozó bejelentést teszek.

Ma van az évnek az utolsó napja,

hagyományból lesz, ma mindenki berúgva.

Szép az a szokás mit jövöre hagyok,

Boldog Új Évet kívánok

míg magamnál vagyok.

 

Hogy mondjam el...

Oly sokan elmondták már és

oly szépen, miért nekem kellene

most éppen újra szavakba önteni,

új kifejezéseket keresni, hogy a

kor követelményeinek megfelelve

szedjem versbe, mint még soha senki.

Hisz hogy lehetne jobban leírni ennél:

„az vagy nekem, mi testnek a kenyér…”

vagy lehetnek e szebb szavak:

„…mint fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak...”

Hogy mondjam el mégis,

"...ha minden gyönyörű érzés

leírva közszeméremsértés..."

esetleg közhely, de mondani kell

valamit, ami itt legbelül hegedül,

hogy te is halljad a legszebb zenét,

van is egy szó, mi erre épp elég,

nem kellenek talán ide versek,

ennyit súgok csak:

Szeretlek!

Te...

Valaki, még születésed kezdetén,
nagyfeszültségű áramot teremtett beléd.

Így, ha csak hajszáladhoz érek én, belereszketek,
és kezem s lelkem átforrósodik.
És nem szóltam semmit arról még, hogy amikor két tenyerembe zárom édes arcod a lágyat, a szépet a tiszta harmóniát teszem két tenyerembe, és elzárom.
Ha hűvös és tüsszögős lesz az este, hangod bársonyába beleburkolózom, és átmelegedem:
Meg nem fázhatom.
És amikor ráfonódik csuklódra kezem és csillagköd-reszketeg vérköreid érzem, és egyetlen közös véráram ömlik ereinken?

Mit mondjak én ilyenkor, mit dadogjak?

Elegendő lenne mondanom:

Hogy szép vagy, mint tengeri naplemente?

Hogy jó vagy, amiként jó csalfa teremtményeihez

a létezők jó Istene?

Hogy igaz vagy, mint igaz a mezők és tavak természete?

Mondhatok én bármit is?

Nem mondhatok.

Ha meg semmit Rólad nem mondhatok.

Hát hallgatok.

Te...

Isten mindkettőnk felett...

Egyikünk sír

a másikunk nevet,

de Isten

mindkettőnk felett

őrzi az eget,

és őrzi az elmúlt,

hátra hagyott

szerelmeket.

Egyet a parton,

egyet az úton,

egyet az emberek között,

hol a zaj helyére

mégis nyugalom szökött.

Egyikünk sír

a másikunk nevet,

mégis mindkettőnk

hordja a terhet,

mert az Isten hittel szeret,

nálunk hagyva

az apróra tört

emlékeket.

Te kellesz, csak Te...

Kellene még

egy-két jólfésült gondolat,

Némi könnyed merészség

Egy félmosoly ígérete

Reneszánsz lépcsők visszhangja

Egy zongorafutam

És kellene még

a párába vont hajnali káprázat

A felhőtlen ég

Szélborzolta mezők lélegzete

Talán maga a csoda

hogy tétován végre elmondhassam

Mit sosem mondtam még…

Te kellesz, csak Te...

 
 

Vágy...Döntés...Beteljesülés...

A vágyat döntés kell hogy kövesse,

akkor lesz belőle beteljesülés.

Levél Kedvesemnek...Tudod...

Tudod, valahányszor eljövök Tőled, mindig azon gondolkodom, hogy mondjam el, elmondhatom-e egyáltalán mit is változtatott bennem az a pár óra, pár perc amit együtt éltünk meg.

Mert változtatott.

Lecsendesít a tudat, hogy érinthetlek.

Megnyugszik minden tökéletes készenlétre fejlesztett érzék, elaszik bennem a szorongás és ahogy a bőrömhöz érsz megszűnik a tudatos elme és mindenek helyét átveszi a borzongás, az óvatos féltés, a csend mérhetetlen békéje amit csak a simulás és az ölelés apró neszei törnek meg.

Mindig is szerettelek.

A nélküled-napok titokzatossá és különlegessé teszik a találkozások lehetőségeit.
Aztán a meglovagolt idő rakoncátlanul vet le magáról és gúnyosan vigyorogva nyitja ránk a külvilág zajait.

Óvatosak vagyunk.

Nem köhögjük fel a háborús évek, jó vagy rossz emlékeit.

Szemlélődve figyelem mikor nyúlsz már végre a kezem felé?
Aztán csak úgy ˝véletlenül˝ belebonyolódsz egy kerülgetős táncba, és megadod magad a lehetetlennek.

Szó nélkül kell az első ölelés.

Talán lenne mit mondanom de nem köt le más csak az egyre felületesebb ellenállás, a bőrödön szisszenő ujjaim, remegő leheleted ahogy a szám szélébe harapsz.

Ha soha nem történne más akkor is boldog társad lennék.

Én csak okosan akarok viselkedni, jól tervezni minden mozdulatot de az ösztön felülír minden racionalitást.
Ki akarlak tépni a valóságból, egyetlenként akarlak birtokolni ha csak egy röpke pillanatra is.

Úgy akarlak ölelni, hogy ne figyelhess másra csak rám.

Fel akarok oldódni és összekeveredni Veled.

Én csak egész akarok lenni.

Minden vadságom kívülragad azon a burkon, amit az ölelés gerjeszt.
A kitörni kész szitok elillan, mintha sosem lett volna.

Emlékszel?

Megígértem, hogy nem hazudok neked többé.
Ettől megszűntek az alkalmakra kialkudott álarcok, megszűnt minden kegyes vagy kegyetlen vitára váltható súrlódási felület.

Sokszor csak úgy, magadért nézlek.

Nincs elemezgetés csak próbálom elraktározni az apró rezdüléseket a sóhajok és kacagások mellé.
Olyan jó elővenni és ízlelgetni amikor hidegen habzsolna magába az ágy!

Feléd csak meztelen fordulok.

Belepirulva minden leplezetlen pillantásodba.

De csak állok és akarom, hogy górcső alatt végezze minden porcikám!
Magamban számlálgattam újra a karodon megbújó szeplőket, minden gondosan vésett ráncot az arcodon.
Sosem élt tudatossággal raktároztam az illatod.
Sallang és felhang nélküli magam vagyok melletted.
Próbálok a szavaid mögé lesni, rést találni az érzelmeid felé.
Az öledben minden olyan egyszerűnek tűnik.

Ha veled vagyok a fizika törvényei fölött állok.

Nincs anyag, nincs tér csak valami végtelen energiafolyam a hömpölygő, önmagába visszaforduló időben.

Vállalni akarom a változás mindenségre rótt következményeit.

A felrúgott, szétzilált megállapodások ujjaink között szétmorzsolt félmondatait gyűjtögettem.

Ma már csak szeretni tudlak.

Tisztán érdek nélkül, akár viszonzatlanul.

De tudom, Viszonozva...

Emlékezlek...

Igen, már tudlak emlékezni, már időtlenedtél az időben.

Nem kérdezem, hány éve, hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,

s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.

Megálltál.

Véglegesedtél.

Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.

Elhelyezkedtél.

Fölémborulsz, védőernyőként rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak, bőrömre karcoltalak.

Belém égettem alakod eleven mását,

és nézem a hamisítón visszatükrözőt.

Már nem változol, nincs elcsúszó hangsúly,

nincs szemrebbenés, nincs előre, hátra, oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal, múltam talapzatára állítalak.

Köréd fonom örökre lelkem versekbe bujtatott szép,

Könnyes hódolatát.

Csak óvatosan az Igazsággal...

Valamikor úgy hittem, hogy az igazság arra való, hogy kimondják.

De most már tudom, hogy az igazsággal,
óvatosan kell bánni.

Sokáig, a megfelelő ideig kell féltve óvni, gondosan őrizni, százszor meggondolni, nem ártunk-e neki azzal, ha világgá kiabáljuk.

Mert a korán kimondott igazság könnyen elpusztul.
Kárba vész, mint az éretlenül szedett gyümölcs.

Pedig nem Ő az éretlen.
Mi vagyunk felkészületlenek a fogyasztására.

Még a szót, azt, hogy szeretlek, még azt is meg kell fontolni.
Mielőtt súgjuk, mielőtt kiabáljuk.
Mert előfordulhat, hogy nem érti, aki hallja.
Sokszor az se, aki kapja.

Esetleg félreértik, vagy, ha értik is, félremagyarázzák.

Ha jönne valaki, aki nem csak sejtené, de tudná az igazságot.
Annak óvatosan, lépésről lépésre, fokról fokra szabadna elmondania, hogy az élet, az nem az, amit mi annak gondolunk. Hogy a szerelem, amiért harcolunk év ezredek óta.

Az nem „A” szerelem.

Ha megpróbálná elmondani, hogyan kellene élnünk, ahhoz, hogy jól szeressünk.

Egy ideig hallgatnánk őt, hinnénk, vagy nem hinnénk, értenénk, vagy félreértenénk, vagy szándékosan félreértenénk.

Azután, talán keresztre is feszítenénk.

Majd, mikor már megöltük, kezdenénk hirdetni az igazságát.
A saját szájunk íze szerinti kicsavart igazságát.

Mikor a talaj telítve méreggel.

Akkor a tiszta víz, csak lassan, csepegtetve segíthet.

                                                                                         €$@ß@