Csak egy könnycsepp...
S mégis mennyi mindent rejt.
Hullhat azért, mert szomorú vagy...
Hullhat azért, mert boldog vagy.
Hullhat, ha fájdalmat érzel...
Hullhat, ha Szerelmed hiányát érzed.
Most Én is ezt érzem.
Az életem, Nélküled romokban hever...
S most, Hiányod könnyei temetnek el.
Két kezem, becézi bőröd borzongását...
Két varázsló.
S ajkam, ajkadra leheli szerelem vágyát...
Forró s odaadó.
Nincs, itt s nincs, ott...
Nincs élet, nincs elmúlás...
Nincs semmi, nincs senki...
Csupán a vágy.
Átlépni a csodát.
Két karom önnön létébe öleli tested...
Két varázsló.
S a szám, hajlataidon suhanó lehelet...
Forró s odaadó.
Nincs tér, s nincs idő...
Nincs lét, nincs elmúlás...
Nincs senki, nincs semmi...
Csupán a vágy.
Átlépni a csodát.
Két szemem, magába falja arcod játékát...
Két szomjazó.
S a szám, ellopja ajkad önfeledt sikolyát...
Forró s odaadó.
Nincs, most nincs, lesz...
Nincs, Te nincs, Én...
Nincs, csupán a pillanat...
S a csituló vágy.
Mikor átlépjük a csodát...
Olyan rossz titkolni valamit...
Titokban tartani azt... Ő megérint.
Ha látod, jön, közömbösen továbbállni...
Máskor mindenhol Őt kutatni.
Ha kérdezi, letagadni azt, amit érzel...
De belülről tudod ez óriási kényszer.
Félsz attól, elriasztanád magad mellől.
Egyébként futnál feléje, ha látnád szemből.
Félsz, elveszítenéd, az igazit, Őt...
Ezt nem akarhatod, ugye belátod...
Ma fáj, hogy messze vagy, lehajtanám öledbe fejem...
Kérném, hogy itt maradj, míg elcsitul bennem az érzelem.
Megfognám a kezed, tenyeremben tartanám ujjaid...
S megsúgnám, csak Neked, bennem miféle vágy lakik.
Megcsókolnám az ajkaid, Szerelmet adni, szép dolog...
Nincs bennem semmi vád, Te ott vagy, míg Én itt vagyok.
Ne kérd Tőlem azt, hogy más legyek...
Hiszen az a más, többé nem Én leszek...
Nem adhatok többet, csak azt, ami Én vagyok...
De soha nem kell több annál, amit Tőled kaphatok...
Megvallhatjuk titkunkat egy másik embernek...
De lehetetlen...
Hogy áttöltsük lelkébe saját benső világunkat...
Ami az elbeszélt tényeket...
Szavakat, cselekedeteket alakította.
Így e lényeges ismeret hiányában...
Még bizalmasaink is...
Egészen másként fogják vallomásunkat értelmezni...
Mint ahogyan Mi megéltük.
Nyíltságunk csak annak értékes...
Aki beéri a puszta tények ismeretével...
De aki a legmélyebb értelmünkbe akar behatolni...
Annak a legigazabb titok is csaknem annyira megtévesztő...
Mint a hazugság.
Vannak az ember lelkében olyan terhek...
Amelyektől nem tud szabadulni, ha nem beszéli ki magából...
Nem egyszerűen csak a társalgás hiányzik az embernek...
De az a Partner is...
Akinek elmondhatja még a legféltettebb titkait is.
Kérded, mi az a szerelem...
S azt hiszed Királynőm, most kéjes titkokat mesélek...
S Te élvezettel hallgatod.
Gondoltad, szívről, vágyról...
Sok apró pajzánságról lebbentem fel, vörös titok selymét?
Hogy édes csókról, titkos bókról mesélek neked?
Hogy megmutatom, mint remeg lábad majd...
Mint reszket a szó, ha hozzá szólsz?
Hogy ezer rózsát markoló...
Izgatott izzadó tenyérről suttogok neked?
Ó, Királynőm!
A szerelem, az igaz szerelem fáj, mikor Vele vagy...
De nem lehet, hogy átöleljen, sőt!
Benned legyenek pőre gondolatai...
S ha nincs veled, kit szeretsz...
Csak forogsz, meg topogsz...
S locsogsz, motyogsz és szorongsz...
Két kézzel tépnéd ki a sóhajt melledből...
Ordítanál, sikítanál a világba...
S ha kinevetnek, nem szégyelled, de fáj...
Na, ez a szerelem!
Hogy ha nincs veled, ha a valahol máshol van...
Nem alszol, nyitott szemmel kergeted álmaid...
Míg várod, téped virágnak szirmait...
Ágyadban keresed árnyát, illatát...
Édes izzadtságszagát, sóhaját.
Igen sóhaját lesed, hallod hangját...
Ha nyikordul a szék, hol nemrég Ő ült...
S szellő lebbenti az ablak fátylát...
Közben számolod az ócska perceket...
Mit büntetésül szabott ki rád a szerelem.
S tűröd, ha aláz, és tűröd, még ha ki is ver a láz...
De megbocsátod neki, hogy Te is vagy...
S az agy, kis massza a fejedben...
Zsong, bong, és nem érdekel...
Ha kérdezel, és választ arra nem kapsz...
Csak vársz, csak jársz körbe, dühöngve magadra...
Hogy megint megbántottad...
Mert megkérdezted tőle...
Szeretsz?
S válaszul kapod...
Miért akarod tudni?
S Te zavartan nézel rá...
Nem érted, hisz nincs fontosabb kérdésed...
Az is, az igaz szerelem jele...
Ha mást tesz, és nem úgy, mint képzeled...
S Te nem tudsz szólni...
Inkább Vele teszed a rosszat, mert érzed...
Csak Vele, de nem nélküle...
Élete a Te Életed...
S Életed Nélküle nem Élheted...
Mert ennyire szereted...
S bármit mondhat, csak igaz lehet...
Még a lehetetlen sem lehet...
S bármit tesz is, az úgy a jó...
Mert áruló Belőled nem lehet!
Az egy Igaz szerelem, ha úgy gyűlölöd, mint senki mást...
S ha megkérdi...
Miért?
Nem érted, csak öleled, és szidod, hogy megint ölelhesd...
Ölni tudnál Érte...
Ha bántják, neked fáj...
Sírsz, ha sír, és nevetsz együgyű viccein...
Számodra egyre szebb, mert neki...
Azok a ráncok, azok az őszülő szálak...
A legszebben állnak...
S beteg, szenvedő testét öleled, megfésülöd...
Ágyba viszed az ebédet, s ha kell, megeteted...
A gondok, ha beborítanak...
S megkopott, üres szó a szerelem...
Ha már mást szeret...
Hát elengeded, mert tudod...
Kezét meg nem kötheted...
Úgy szereted, hogy szabadságát el nem veheted...
S ha Te mennél el, nyugtod nem leled...
Nem lesz nyugodt perced, csak Ő...
Kit gondolatban ölelsz, csak Vele érzed...
Hogy nem vagy egyedül...
Ha jó, ha rossz fikarcnyi életed...
Igen, ez a szerelem, az igaz...
S bármi történik, Ő a vigasz.
Jutalmad megkapod, ha akarod...
Lehozhatod végre választott csillagod...
S a meleg, mit csak vele érezhetsz...
Az a jutalom, mit élvezhetsz...
A csók, a test, érintés, kéj, szédülés...
Ez mind a Tiéd lehet, mert szeret, és Te is szereted...
Igen szereted, és Ő is szeret.
Ez a szerelem, az igaz, kegyetlen szerelem...
S tudd, ezt érzem Én, ez mi átjárja testemet, lelkemet...
