Szeretném, ha egyszer (sok-sok év múlva) karjaidban érne el a végzet...
Mindegy lenne hol, de most még nem mindegy, hogy mikor.
Akkor majd az lenne a fontos, hogy Én induljak előbb...
Aztán majd úgyis várlak az égben valahol.
Sosem tudnám elviselni, ha nem lennél Nekem...
Mert Nélküled mit sem érne az előttem álló élet...
Mert ellobbanó gyertyámnak Te adod a lángot...
Mely csak addig fénylik, míg ölelhetlek Téged.
Valahogy enyhébbé válna az elbúcsúzás Tőled...
Ha érezném a melegséget ott a szíved fölött.
Mely annyiszor vált szívemmel dübörgő ütemmé...
Mikor vérünk áramlása túl magasba szökött.
Mennyi mindent jelent majd az a legutolsó csók...
Mitől pihetollá válok és súlytalan lesz testem.
S mennyivel könnyebb lesz azaz utolsó sóhaj...
Mi ajkadon marad, egy végső köszönömmel.
Talán a sors kegyes angyalai megengedik Nekem...
S szárnyakat adnak a legutolsó percben.
Így suhanás közben még egyszer megsúghatom...
Náladnál jobb embert soha nem szerettem.
Nem tudom, merre megyek, merre keresselek...
De az, biztos, végül úgyis megtalállak.
S akkor örök szikrát lobbant az a mindig élt tudat...
Hogy Együtt leszünk fényei a mennyei világnak.
€$@ß@
