2009. december 29., kedd

Szeretek élni...




Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is.

Minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel.

És az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek...

Szeretek élni!

És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással.

Mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül!






Szerelmes vagyok...

A szerelem olyan, mint a tenger.

Hullámzik.

Néha őrült és vad,
mint egy égbetörő hullám.
Néha csendesen-mámorosan ringat.

Van, hogy olykor fáj, amikor a hullámok már nem simogatnak.
Olyankor annyira fáj, hogy azt sem tudom, a tenger sósságát érzem, vagy a könnyeim gyöngyét...

A szerelem tánc.

A szerelem remegés.

Szerelmes vagyok!
De nem csak egy adott emberbe vagyok szerelmes.
Hanem sokkal inkább, a varázsodba, a hangodba vagyok szerelmes.

De az igazi szerelemben, Én vagyok a szerelem.

Sok mindentől érezhetek szerelmet.
Egy zenétől, a tánctól és a varázslatos pillanatoktól.
Egy élménytől, egy látványtól, a gyönyörű szépektől...


De most, csak Tőled...

A Szerelemről...







Minden igazi életben, eljön egy pillanat.

Amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben,
mintha a Niagara vízesésbe vetné magát.

Természetesen mentőöv nélkül.

Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben...
Tudod, az a dagályos "ünnep van" érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja...
Milyen gyanús ez!

A szenvedély nem ünnepel.

Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint.
Nem kérdi, jó-e nekik.
Nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel.

Az egészet adja és az egészet követeli!

Azt a föltétel nélküli szenvedélyességet,
melynek legmélyebb árama,
 maga az élet és halál.

Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt...
S milyen kevesen jutnak el idáig!
Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban. Nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek.
Önzően elveszik a másiktól, ami jó nekik.
A maguk öröméből egy kis hulladékot, talán odalöknek a másiknak is...
S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély....

Igen, az igazi szerelmesek, vásárra viszik a bőrüket,
szó szerint és valóságosan...

Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymást felé hajtja?

Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól.

Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket:

Mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak.

Az igaziak...

A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak...

Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása.

Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van.

Az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik.
Amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek.

És ez az érzés céltalan...

Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet.

S aztán elpusztulni...

Mint aki vagyok...




Már semmi más nem akarok lenni, mint aki vagyok.

De kicsoda-micsoda vagyok hát?

A válaszom:

Végösszege vagyok mindannak, ami előttem történt.
Mindannak, ami voltam, amit láttam, amit tettem.
Végül mindannak, amit velem tettek.

Mindenki és minden vagyok.

Akinek és aminek létét a világban befolyásolta az Én létem.

És mindaz én leszek a halálom után is:

Ami másként történt volna, ha Én nem vagyok.


                                                                   €$@ß@

Boldognak lenni...




A Mi boldogságunk nincsen abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető állapotban, mint ahogy legtöbben ezt elképzelik.

Ez nem olyan, amiért, be lehet menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi.

Mert tudtuk, él valahol Érted egy férfi, és Értem egy nő, csak találkoznunk kellett.

Nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség.

A boldogság más is tud lenni, mint vágy az elérhetetlen után!

Legtöbbünk egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és lankadatlanul készüljünk a boldogságra.

Terveket dolgozunk ki, hogy boldogok legyünk, utazunk és munkálkodunk e célból.

Gyűjtjük a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával.

S mikor eltelt az élet, megtudjuk, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékét.

Boldognak is kell lenni, közben.

S erről megfeledkezünk.



Az igazi...


Egy hang, mely olyan erős volt, mint az élet leghevesebb érzése.

Azt mondta nekem, hogy így csakugyan nem lehet tovább élni.

Nincs értelme semminek, ez a helyzet megalázó, kegyetlen, embertelen.

Változtatnom kell, csodát kell tennem.

Vannak ilyen szédülésszerű pillanatok az életben.

Mikor az ember tisztábban lát mindent.

Érzi erejét, a lehetőségeket, látja azt,
amihez eddig gyáva volt, vagy gyönge.

Ezek az élet változásainak pillanatai.

Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál, vagy a megtérés.
Megrázkódtam, egész testem lúdbőrzött, fázni kezdtem.

Mit éreztem?

Hogy én vagyok felelős a sorsomért.

Rajtam múlik minden.

Nem lehet várni a sűltgalambot.

A magánéletben sem, sem az emberi vonatkozásokban.

Miért adtad?





Miért adtad mély tekintetünket,

hogy jövőnket sejtse szűntelen,

s ne ringasson üdvösségbe minket

földi boldogság, se szerelem?

Miért adtad, végzet, azt az érzést,

mely a furcsa forgatagon át

kémlelőn egymás szemébe néz és

tudja kettőnk igaz viszonyát?


Ó, hiszen oly sokezernyi tompa

ember alig ismeri szivét,

céltalan lebeg, s a fájdalomba

váratlanul taszítja a lét,

ujjong, ha az égre új sugárnak,

gyors örömnek hajnalpírja tör,

csak nekünk, szerelmes, árva párnak

tiltott az a kölcsönös gyönyör:

szeretni, de egymást meg nem értve,

látni egymást vágyaink szerint,

menni mindig álmok közt veszélybe

hol az álmok üdvössége int.


Boldog, kinek álma hiu nemlét!

Boldog, akit sejtelme becsap!

Bizonyítja már nekünk minden jelenlét

a sejtelmet és az álmokat.

Mondd, a végzet mit akar mivélünk?

Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon?

Mi már egyszer, tűnt időkben, éltünk,

s nővérem voltál vagy asszonyom.


Tudtad lényem mindegyik vonását,

tudtad, hogy peng minden idegem,

tekinteted engem játszva járt át,

kit aligha értett földi szem.

Irányt szabtál féktelen futásra,

mérsékelted a vad lázu vért

és a szétdúlt szívnek nyugovása

angyali karodban visszatért.


Könnyed bűvölettel megkötötted

s elfeledte, hogy rohan a perc,

volt-e boldogabb, mint amikor előtted,

lábaidnál, hálásan hevert,

érezte, hogy jobb lett a szemedben,

megdobogni szíveden szivét,

ösztönét ragyogni fényesebben

s csitulni a heves ifju vért.


Mindez már bizonytalan ködökké,

halk emlékezéssé finomult,

fájdalom a jelen, és örökké

valóság a szívünkben a mult.

Fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk.

Félhomály csak delelő napunk.

De akárhogy kínoz is a sorsunk,

már mi nem változhatunk.

Egy szép napon...




Egy szép napon...

Rájövök arra...

Vannak dolgok, amiket nem vagyok képes megváltoztatni.
Vannak események, amiket nem élhetek újra,
nem csinálhatom másképp.
Vannak érzések, amelyek feleslegesen gyúlnak,
mert úgyis parázs és hamu lesz belőlük.
Vannak emberek, akiket hiába szeretünk,
soha nem fognak minket ugyanannyira szeretni,
bármennyire is akarjuk.
Vannak kimondatlan szavak,
melyek folyamatosan gyötörnek.
Vannak eljátszott esélyek,
amik nem jönnek vissza többé.
Vannak olyan dolgok,
amiket feleslegesen tettünk meg,
habár akkor nem tűnt annak, az adott pillanatban.
Vannak értelmetlennek tűnő cselekedetek,
amik csak úgy jönnek, és magunk sem értjük az okát.

Mindemellett marad, a meg nem szűnő remény, és az út...

Mely ha most még beláthatatlan is, és kételyek övezik...

Hiszem, hogy a jó irányba vezet, és nem zsákutca...

A végzet...




Velünk nemcsak egyszerűen történnek a dolgok.
Mi csináljuk azt, ami történik velünk.

Csináljuk, hívjuk magunkhoz, nem engedjük el azt,
aminek meg kell történni.

Akkor is megtesszük, ha rögtön, első pillanattól érezzük és tudjuk, hogy amit teszünk, végzetes.

Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe.

Nem.

A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel,
s magunk előtt tessékeltük a végzetet.

Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz,
hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel.

Azt a sorsot, amely vastörvénnyel következik, lényéből, jelleméből.

Édes Kín...




A szerelem, ami bennünk ég, egy állapot.
Gyönyörű és felemelő.
Élni Te érted, élni és élvezni az érzelmek hullámát, azokkal együtt sodróni.
Áldozatot hozni érted, akit szeretek, önnmagamra szinte rá sem ismerve.
Majd, este hazamenni fáradtan, egy nehéz nap után,
rádnézni akinek az életemet adtam és Te elejtesz egy mosolyt.
Csupán egy mosoly, de érzem, akkor nekem, a világot fogja jelenti.
Érezni, hogy érdemes volt hazasietnem.
Érezni, hogy számítok neked.
Érezni, hogy szeretsz és vársz rám, tele érzelemmel.
És akkor, ez az érzés pótolhatatlan lesz.
Semmi más nem helyettesítheti.
Tudni, hogy élek valakiért.
Tudom, hogy mindez felelősséggel jár és mégis szabadabbak leszünk, mint valaha.
Egyszerűen tényleg csodálatos érzés.


Talán szebb nincs is ennél.


Édes kín ez akkor is, ha viszonzott de akkor is, ha viszonzatlan.