Őszinte és Igaz, s nem keserű vigasz...

Egyszerű...

Szeretlek.

S a szürke dolgok kiszínesedtek.

Egyszer már feladtad...
Menekültél..
De Én maradtam.

Szerelem...

Most már értem, miért kellett hát túlélnem...

Az álmot...
Az átkot...
A bűnt..

A túl szépet, s a túl egyszerűt.

Létezik.

Őszinte és Igaz, mi feloldoz...

S nem keserű vigasz.

Egyszerű...
Szeretlek.

S szép, mert Engem is szeretnek...

                           €$@ß@

Szerelmet súgjon az éjjel...

Hozzon az este csillagot szemedbe bújó vágyat...

Fonódjon rád a két karom s keresse ajkam a szádat.

Hozzon az este csillagot szerelmet súgjon az éjjel...

Szeressük egymást reggelig izzó szenvedéllyel.

                                                        €$@ß@

Amire mindketten vágyunk...

Hol a szenvedély..?

Kérdezzük...
Miközben nem bírunk ki egész napokat...

Hogy ne lássuk, ne halljuk, ne érezzük Egymást.

Hol a szenvedély..?

Mint amikor fúj, viharzik a szél, de nem látszik, mert a szélnek nincs színe.
Nem látszik hát a szenvedélyé sem.
Talán túl mélyre dugtuk, talán, pedig nem.

Naponta érzem a kötődést...

A lélegzeted a telefonban...

Reggelente a pillantásaid tüzét...

Azt a belső lüktetést, ami úgy erősödik bennem...
Mint amikor mágnes közelébe kerülnek a vasporszemek...
A testemet úgy feszíti hozzád ez a vonzalom.
Hidd el...

A hol a szenvedély..?

Idejétmúlt kérdés itt.

Nem ezt kérdezném kérdezős pillanataimban...
Hanem inkább azt...

Hol teljesedhet ki..?

Melyik pici tikos zugunk lehet...

A szívünk, kezünk, az ajkaink, a formás lábaid és popsid gőzös szenvedélyhelye...

Még hány pillanatot kell forró energiánkkal együtt magunkban eltüzelni...

Mielőtt Egymást tüzelnénk végre...

Lángolva hemperegnénk hosszú, órákig tartó pillanatainkban.

Amire mindketten vágyunk...

Amit mindketten kívánunk...

Mindketten beleszerelmesedünk újra és újra mindkettőnkbe.

                                        €$@ß@

Végtelen Világ...

Összeolvadnál-e Velem a selymes fű rejtekében...
Hajolnál-e Rám, hogy érezd bőröm illatát?

Szeretnéd-e látni szememben a tüzet...
Letennéd-e szívembe, szerelmed mámorát?

Akarod-e, hogy sóhajom érted szálljon...
Lennél-e Velem, egyszer minden éjszakán?

Amikor kócosan, lézengek körbe-körbe...
Vagy ha csak egyszerűen, a Világ-súlya fáj?

Akkor is akarod-e?

Csókolnál-e napfényt lelkemre esős időben...
Odabújhatnék-e az öledbe, ha félnék a sötétben?

S mondd, elvinnél-e az ismeretlen Végtelenbe, Kedvesem?

Ne válaszolj, kérlek...

Csak ölelj Magadhoz, s hagyd, hogy higgyem...

Egyszer fogom tudni, hol is van Benned, ez a Végtelen Világ...
 

                                             €$@ß@

A szerelem élménye...

Az igazi szerelem élményét az tapasztalhatja meg...

Akinek törekvése, nem a magányenyhítés...

Hanem a földi és földöntúli életöröm...

Könnyed és fénylő megosztása egy másik, szabad lélekkel.

   

                                                   €$@ß@

A Szív Útja...

A Szívünk Útját, csak a Szeretetet ismeri.

Ami ezen felül van, az az elme-harca.
Nem szeret igazán az, aki nem tud szabadságot adva, mindenért megbocsátani...

S továbblépni, ha azt diktálja az élet...

Az ostorral közlekedő, megbántott elme, önmagát sem tiszteli igazán.

                                 €$@ß@

A Napot magába ölelve a Föld nyugodni tér...

Tudod Királynőm, az éjszaka nem attól szép...

Hogy kigyúlnak a fények...

S mégis a sötét telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain...
Utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.

Hanem, hogy előtte még sugárzó vérvörösbe öltözik az ég...

S a Napot magába ölelve...

Mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.

Előtte lángcsókkal elköszön...
S milliónyi fehér csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.

Tudod Királynőm, nem attól lesz szép az élet, hogy...

Mi volt.

Hanem, hogy ami jön, azt hogyan éled.

Az idő-vonat, úgyis gyorsan elrohan.

                               €$@ß@

 

Te vagy mindenem, földi menyországom...

Ha ketten együtt, dobogó szívvel lépve...

Lépünk előre a hajnalodó éjbe.

Ha megyünk tovább, kezedet kezembe fogva...

Fénylő szemekkel, izgalmas holnapokba.

Ha találkozunk és szó még nincs a számon...

Ha gondolataid rögtön kitalálom.

Ha szíved dobbanásait hallom, látom...

Akkor Te vagy mindenem, földi menyországom.

                                            €$@ß@

LÉLEKTÁRSAK...

Kik a lélektársak?

Olyan emberek, mint Mi, akiket örökre összefűz a szeretet...

Akik újra meg újra...
Egyik életből a másik után arra születünk, hogy egymáséi legyünk.  
Találkozásainkat a sors szervezi meg.

Mindenképpen találkozunk...

Az első kézfogásnál az érintés emléke hidat vert köztünk...
Az idő szakadéka fölött.
S megrendítette testük minden atomját.
A szemünkbe néz...

Tekintetünkben fölfedeztük az évszázadokon át velünk élt
lélektársat.

Bensőnkben különös érzés támadt...

Jelentéktelenné vált minden, ami  a pillanathoz tartozott...

Néha előfordul...

Hogy először csak egyikőnk látja a lehetőséget, a másikunk nem.
Félelmeink, a "józanész" a napi gondok, fátyolt vonnak lelki szemeink elé.
Előfordul, hogy a lelkek egymásra ismerése egy szempillantás alatt végbemegy.

Ránk tör egy váratlan érzés...

Hogy ezt a személyt sokkal jobban ismerjük...
Mint amennyire tudatos elménkkel meg tudnánk magyarázni.
Olyan szinteken...
Ahol csak a legközelebbi hozzátartozóinkat, családtagjainkat ismerjük...

Vagy még mélyebben.

Ösztönösen tudjuk mit mondjunk a másiknak...
Mert tudjuk mire mit reagál.
A biztonság, a bizalom érzése sokkal mélyebb...

Mint amennyit egy röpke nap, vagy akár egy év alatt fel lehet
építeni.

Az is lehet, hogy a lelkek egymásra találása apránként...
Lassú folyamat során alakul ki.

A fátyol fokozatosan foszlik szét.

Nem mindenki alkalmas az azonnali megértésre.

Türelemre van szüksége annak, aki ezt elsőként fedezi fel...

                                    €$@ß@

Ismerlek és szeretlek... Ismerlek, mégis szeretlek...

Mikor mondhatom el Rólad teljes bizonyossággal azt...

Hogy igazán ismerlek..?

Hány nap, hónap vagy év...
Hány közös élmény...
Mennyiféle élethelyzet kell ahhoz, hogy tudjam...

Ismerlek Téged..?

Néha, mint egy lassított felvételen, látlak, kívül-belül...

Amit érzel, amit gondolsz, ami a Te valód...

S már a szavak sem fontosak...
Hányszor csodálkozom rá...

Hányszor találok Benned újabb és újabb meglepetéseket...

Melyek után már nem jöhet következő...?
Hányszor kell végigsétálnom veled a pokol tornácán...

Szorosan fogva a kezed, s adni erőmből, míg csak tehetem...

S hányszor kell szárnyalnunk együtt, közösen, tudva azt...
Ha elkövetkezik is a zuhanás, már tudjuk...
Egymásból hogyan nyerhetünk erőt...

Ismerlek és szeretlek...

Vagy ismerlek, mégis szeretlek...

                                            €$@ß@

Szeretve szeretni...

Naponta elképzelem, milyen jó lenne így élni.

Milyen jó lenne vidámnak, kíváncsinak, boldognak lenni.

Minden pillanatot mélyen átélni, magamba inni az életet.

Újra hinni az álmokban.

Tudni harcolni azért, amit el akarok érni.

Szeretve azt a Nőt, aki Engem szeret.

                                      €$@ß@

Velem vagy...

Ha néha, éjjelente meg-megállsz, s felnézel a csillagunkra...
Onnan várva vigaszt és reményt.

Gondolj arra, ebben a percben kint állok valahol Én is...

Az égbolt árnyékában, s a csillagunkat nézem.
Ugyanazt a csillagot.
S ha egyszerre nézzük őt, mintha egymás mellett állnánk...

Kinyújtom karom, s a végtelenségen át szorítalak magamhoz...

Tudom, bármely távol is vagy Tőlem... 

Velem vagy.

                                         €$@ß@

Így állok Előtted...

Mint aki nincsen magánál, csak forgok saját tengelyem körül...
Elszédülök a hallgatástól de a beszédtől is.

Mint aki mindent pótolni szeretne, amitől megfosztotta valaki...

S tiltakozva menekülnék önmagamtól, menekülve önmagamhoz.
De nem lehet, mert hegyek ölelik szorítják a mellkasom...
Megroggyantják a térdem, megakasztva az idő pontos lépéseit.

Így állok előtted s várom...

Míg a  tenyeredbe veszel, mintha hosszú útról érkeztem volna...

S lélegzeted melegében, visszatér belém az élet.

                                        €$@ß@