Ma esti firkálmányom...

Egy csodás éjjelt álmodtam,
Sodródtam veled az álmomban,
Karjaid szorításában.
Te irányítod az álmaimat,
Én irányítom az álmaidat...
Mert az álom mindent megad,
Mit a valóság, tőlünk megtagad.

Egy csodás kertben veled jártam,
Engem csodált szemed, lágyan,
Csak mi ketten, e világban
Nem létező, szép álmában...
Érezhettem, csak velem vagy
Bár léteznél! Álom maradsz...
Minden percben, velem maradsz.

Ölj meg inkább, Te ezerszer,

Mint a való világ egyetlen egyszer,
Szeress, gyűlölj, ölelj, ölj meg,
De el ne hagyj soha, kérlek,
Most van rád, nagyon szükségem.
Csak maradj, maradj velem,
S ne engedj, felébrednem!

Ha álmodsz az csodálatos...

Az álom magában véve gyógyít.

Ő a mi valónk, titokzatos működésének, ráadásszerű ajándéka.

Nem kell tudnod miről szól, akkor is segít.

Olyan, mint a mesékben a varázsszerszám, még ha nem is érted, mire való, időben veled lesz.

Különben is, a fontos álom újra jön.

Újra, meg újra, míg fel nem fogod, mit akar mondani.

Ami a beszélni tanuló csecsemőnek az anyai szó, az a felnőtt embernek az álom.

Súgnak odaföntről.

Mit bennem kerestél...

Ha nem mondom: Köszönöm

Csalódsz.

Ha nem mondom: Szeretlek

Bánkódsz

Hát nem látod? Előtted

Néma vagyok!

Ha nem nézek vissza rád.
Megvetsz.

Ha nem hagyom, hogy szeress.
Elhagysz.

És nem mondod többé, szeretlek.
Nem hívsz.

És nem látod, előtted.
Semmi vagyok.

Nem látod márványfal mögött

Folyam sebes vizét - könnyeim folyamát

Mert meg nem értettél, s nem láttad, hány

vallomást tettem szavak nélkül előtted.

Semmiként, s mégis a másik feledként

mit bennem kerestél.

Szívünk kulcsa

Még mindig érzem az érintésed nyomát,
Érzem, mert fáj és éget.
Vetnék már ennek véget!
De nem megy, mert félek, sőt most már rettegek,
Suttogva ejtem ki gyönyörű nevedet.
Rám nézel, szemedben dühöngő köd,
Ő az, ki szerető éned fölött őrköd.


A kulcsot keresem, de nem találom.
Elég! azt hazudom, én már nem is kívánom!
Ha ez kell, hát süppedjek nyomorult magányomba,
Nézd, ahogy elmegyek, bár még látsz halványodva.
Nevem suttogod, s én csak annyit kelletlen,
Nézd! nézd mit tettél velem?!
Szívem kulcsát immár én is eldobom,
Vele oda lesz örömöm, s talán bánatom.

Kerestelek...

Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk és én tudni fogom megcáfolhatatlanul:

Te vagy az.

Kerestelek.

Néha kételkedni kezdtem.

Egyre gyakrabban kevertelek össze valakivel, pedig az igazi, a MÁS csakis Te lehettél volna.

Sokszor tévedtem.

Már-már azt hittem egy IDEGEN- re, Te vagy, furcsállottam a dolgot:

Ilyen lennél?

Aztán jött a felismerés, sokkolóan:

Te nem lehetsz akármilyen!

Te csak egy vagy, és ez a tökéletes.
Nekem.

Úgy, ahogy senki másnak.

De egyáltalán létezel-e?
Közben Te ugynígy kutattál utánam, bár már akkor tudtam volna…
Így hát megvárakoztattuk egymást, végtelen ideig.
Néha Rólad álmodtam, nehéz ébredéseim után felfedezni véltem sziluetted a levegőben, de délibábnak bizonyult mind, akár egy-egy fuldokló utolsó segélykiáltásai.
Szükségem volt Rád.
És egyszer csak!
Abban a kivételes pillanatban, amikor éppen nem gondoltam Rád, megláttalak.
Téged.
Minden kétséget kizáróan Te vagy.
Közeledsz felém, megáll bennünk az ütő, levegő után kapkodva ámulok.
Hát mégis!
Te természetesen viselkedsz, a külvilág persze vak, mint mindig.
De mindketten tudjuk, hogy végre itt van a Te és valóságos, nem ábránd!
Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak.
Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép.
A Lelked az.
Fájdalmasan, beszélgetünk, de nem tudok felengedni, kitárulkozni Előtted.
A megrázkódtatás a gátlás bilincsébe rejt.
Aztán elbúcsúzunk, ki tudja, mikor találkozunk újra.
Addigis kereslek, rovom a kivilágítatlan sikátorokat.
Belebámulok az emberek lesütött tekintetébe, hátha az egyik páncél mögött Te rejtőzöl.
 Talán, egyszer, rég nem látott jóbarátokként üdvözölhetjük egymást.

Szomorúság...

A fájdalom nem azért van, hogy szomorúvá tegyen.

Ez az a pont, ahol az emberek mindig eltévednek...

A fájdalom csak azért van, hogy éberebbé tegyen.

Az emberek csak akkor válnak éberré, amikor a nyílhegy mélyen a szívükbe hasít, és megsebzi őket.

Egyébként nem ébrednek fel.

Amikor az élet könnyű, kényelmes és zökkenőmentes, akkor kit érdekel?
Akkor ki törődik az éberséggel?
Amikor a barátod meghal, az egy lehetőség.
Amikor a szerelmed elhagy... azok a sötét éjszakák, amikor olyan magányos vagy... annyira szeretted őt, mindenedet kockára tetted érte, és most hirtelen nincs többé veled.
Magányosságod sírásában...
De ott a lehetőség, ha jól használod, tudatossá tesz.
A nyíl hegye fájdalmasan éget.
Használd fel.
A fájdalom nem azért van, hogy nyomorulttá tegyen, hanem azért, hogy tudatosabbá válj!

És ha tudatossá váltál, minden szenvedés eltűnik.