Szeress ha még tudsz..

Ha átélted már a szerelmet...Tudod.

Ha még nem voltál szerelmes...

Szerelemre született természeted előre sejteti,

milyen csodálatos erőforrás a szerelem.

A szerelem nincs életkorhoz kötve.

Fellángolhat gyermekszívben, mint rajongás.

Álomként az ifjúban.

Életként, az érett emberben.

Mondhatja valaki, hogy a szerelmet az öröm mellett, fájdalom is kíséri.
Igen.

A szerelem olyan, mint az élet.
Gyötrelmes boldogság, boldog gyötrelem.

A szerelmes nem vak, hanem látó ember.
A másikban látja azt, amit más nem lát.
A szerelmes érző ember, mert a mindenség szeretet-lényege izzítja át testét, lelkét egyaránt.
Leszűkül ugyan egyetlenegyre, de közben kitágul a végtelenre.
Örvendező ember a szerelmes, hiszen elég egy szó, elég egy tekintet, elég, ha csak várja, ha csak látja, ha csak sír utána, ha reméli, hogy gondol rá, akit szeret.
A szerelmes napjait átszövi az öröm, mert a legkisebb már majdnem minden neki.

A szerelmes érzi...Valakié.
A szerelmes tudja...Valaki az Övé.

Szerethet és szeretik.
A szerelem az ember élménye.

A szerelemben kevés a test gyönyöre,
kevés a lélek öröme, mindkettő kell.

Egész ember, egészen.
A szerelem az az öröm, amelyet más meg nem adhat.
Szeress!
Éld meg a szerelmet.
Az életet éled.
Az életnek halál az ára.
A szerelem árát se féld megfizetni.
Ha a szerelem már nem látogatja meg a szíved, mert megélted életed nagyobbik felét, akkor emlékezz.
Emlékezz, éld újra felejthetetlen szerelmeid.
Húzódj önmagad mélyére, és jelenjék meg Ő, akit szerelmesen szerettél.
Éld újra át emlékeidben, ami akkoriban az élet volt neked.
Meglásd, az lesz most is.

Meríts a szerelem hatalmas erejéből, amelyet semmi,
a sok év sem tudott kimosni belőled.

Szerelem.
Megtalálod benne magad és a másikat.

Valaki utánad kiált, mert szüksége van rád.
Valaki után kiáltasz, mert csak vele élhetsz.

A szerelemben sejtheted meg, hogy a világmindenség alapszövete a szeretet.

A világ jó, és jók az emberek.
Élni szép, és élni érdemes.

A szerelem örömmel hatja át napjaidat akár mint vágy, akár mint megélt élmény, akár mint emlék.

A szerelem nem életkorhoz van kötve, hanem a szívedhez.

Dobog még a szíved? 

Akkor csak szeress, és ízlelgesd a szerelem örömet.

€$@ß@

Angyalként szólj, s csak szelíden...

Csak szelíden szólj, ha velem beszélsz.

Hangod halk legyen, mint amikor a sírás fojtogat.

Vagy amikor egy gyermek kéreget.

Vagy amikor a miatyánk alatt, 

 a hangod megremeg.

Vagy ahogy egy könny csillan elő szemeden.

Szelíden szólj, csak szelíden.

Ha hozzám beszélsz.

Ha van hozzám szavad.

Szelíd legyél, mint a pirkadat, mi télutón dereng a hegy felett, elhessentve kissé a felleget.

S remegve, mint első szeretőt, szelíden öleli a hegytetőt.

S aztán némán átfesti a tájat.

Kell, hogy legyen egy kis alázat, benned, ha tudod, hogy varázslat.

Elfogadás és kis büszkeség...Igen.

Szeretettel szólj, és szelíden.

A gyarlóság konok berkeiben, hinni mindig az emberben.

Angyalként szólj, s csak szelíden...



                                                                                                                    €$@ß@

Mikor a szív megszakad...

Érezted már?
Valaha, bármikor?
Azt mondják, nem is tud fájni...

Ennél nagyobb hazugság nincs is a világon.

Kettétépi a tested, kiszakítja a lelked.
Felborít mindent, amiben hittél, kirántja a lábad alól a talajt, és a szemedbe kacag...
Mint késszúrás, ezerszer egymás után merül a testedbe minden szó, és a szív sajog tőle, befelé vérzel.
De a test kínjával szemben itt nem tudsz elvérezni, nincs enyhülés, nem jön a fogvacaogtató hideg, a megváltó elmúlás...
Csak az üres kín marad, a bíborvörösen lüktető fájdalom, a vakító fehér bizonytalanság.
Ezerszer játszod vissza magadban az arcát, a szavait, elmerülsz a tekintete emlékében, már önnön kezeddel forgatod a kést magadban, hagyod, hogy fájjon.
Mert addig is itt van, addig is még érzed.
Nem akkor szakad meg a szív, amikor sebet kap, nem is akkor, amikor minden dobbanására a vér könnyekké változik a testedben.
Nem akkor, amikor álmodból zokogva ébredsz és nem is akkor, amikor az ébrenlét minden pillanata fáj.
Nem akkor szakad meg a szív, amikor meglátod és nem akkor, mikor elcsukló hangon esdekli bocsánatod.
Nem akkor, mikor füledbe súgja:

 Szeretlek

Nem akkor, mikor elárulja e vallomást másnap.
Még azt is túléli a szív, mikor szemébe pillantva nyomát sem látod már a tűznek és a lángolásnak, mikor a szenvedély nem fűti már, és nem látod a szerelmet benne.
Túléli, mikor látod, hogy más érinti, és azt is, hogy másra nevet, más ujjai siklanak hajában, simogatják arcát.
Saját kezed képzeled az idegen helyére, saját szádat az övére, azt hazudod magadnak, hogy nem fáj.

De a szíved még ezt is túléli.

Nem szakad meg akkor sem, amikor ő más mellé fekszik éjelente, amíg te a sötétben sétálsz az utcán, zsebredugott kézzel az esőben és az ablakát fürkészed.
Túléled azt is, ahogy látod az ablakhoz lépni, hálóingéből meztelen vállát kivillanni, és túléled az emlékek fojtogató hömpölyét, ahogy feltódul az ezernyi pillanat.
Érzed a bőre illatát, nyelved hegyén a teste ízét, hallani véled sóhaját, mosolyát, nevetését, ahogy a neved súgja és a szíved még ezt is kiállja.
Az eső enyhülést ad a perzselő gyötrelemre, ahogy más karolja át hátulról és csókol nyakába.
Elfordítod az arcod, hazasétálsz és ruhástól, álmatlanul fekszel az ágyadban, a plafont bámulod, és nem gondolsz semmire, mégis egyfolytában minden sejted rá emlékszik.
De a szíved még mindig dobog, még mindig hiszel benne.

Azt mondják, az igaz szerelem mindent túlél.

Alázatos, térden csúszik, ha kell, és mindent felkínál, mindent odaad, ezért nincs mit veszítenie.
Olyan teher ez, amit kevesen tudnak cipelni.

Azt hiszem, a szív akkor szakad meg, amikor az, kiben hittél,

kiben bíztál és kinek minden szava szent törvény volt számodra, visszaadja ezt a terhet.

Mikor rádöbbensz, hogy szerelmed viselni éppoly nehéz, mint felemelő.

Mikor látod, hogy elbukott a súlya alatt,

és kezedért nyúl, hogy segítsd fel.

Talán felsegíted.
Talán a földön hagyod és elsétálsz.

Akárhogy is, a szíved darabokra hullik,

fémes zuhanással omlik össze a világ,

mit Neki, Vele építettél.

A zene elhalkul, feneketlen csend zuhan rád a legnagyobb hangzavarban is, és kétségbeesetten keresed a fájdalmat, amitől addig szabadulni vágytál, és késve jössz rá, hogy a léte azt üzente, még van remény.

Azt hiszem, akkor szakad meg a szíved,

amikor már nem tud fájni.

Amikor már nem tud megdobbanni, amikor már nem tud vérezni sem.

Amikor azt kívánod, bár lenne szenvedés minden nap, bár lenne kín minden emlék, bár tudna még fájni.

Bár visszanézne még, miután elküldöd...


                                                                            €$@ß@

Hogy embernek érezzük magunkat...

Szeressünk, mégis szeressünk.

Akkor is ha számtalanszor kiütötték a tenyerünkből mások felé nyújtott szívünket.
Szeressünk, s nem azért, mert:

 "Érdemes"

Hanem azért, hogy embernek érezzük magunkat.


                                                                   €$@ß@

Búban virító titok...

Csak az én két vállam hordja súlyát

csak az én mellem viselje búját

viruló szép titkomnak, hogy szeretlek.

Csak nekem dús, nagy ez a kis utca

és áldott százszor az aszfalt.

Ki tudja, nem Te jártál-e itt esetleg?

Egy órája tán itt voltál magad

ruhád súrolt sok barna házfalat

s e nő, ki szembe jő velem

úgy mosolyog, mint aki Téged látott...

 nedves és nagyra nyílt szemekkel.

Látod, pedig őt nem fűti szerelem.

Csak én hordozom arcod itt benn

csak nekem vagy Te minden, minden!

S Tied vagyok mindennél jobban.

Az izzó, drága bélyeget

mit szemed rám égetett

hordom fájósan, boldogan, titokban...

                                              €$@ß@

A jót, a rosszat egyaránt...

Te magad vagy az erő, amely életre hívja a történéseket.

A jót, a rosszat egyaránt.

Rajtad áll, melyikre tartod magad érdemesnek.
Helyes gondolkodással a szerencsét idézed meg.
Vagy gondolkodás nélkül cselekszel,
és bajokat zúdítasz magad és mások életére.

Rajtad múlik, bearanyozod-e napjaidat.

Vagy feketére fested, magad körül a világot...


                                                                      €$@ß@

Szereposztás...

Az utóbbi időben jól látszik, hogy a társadalom nemiséggel kapcsolatos általános felfogása fokozatosan átalakul.
Nem hallunk másról, mint a férfi és női szerepek egyensúlyának megbomlásáról.
Márpedig a nemi szerepek arányának felborulása, nem jó senkinek.
Nem jó az egyénnek, a családnak és a társadalomnak sem.


Hajts, melózz, vedd meg és edd meg!


Röviden és tömören mindennapjaink meghatározó jelszavai ezek.
Dolgozz, hogy meg tudd vásárolni, fogyaszd el és vegyél másikat!
A legelkeserítőbb, hogy ez a hozzáállás átszivárgott az emberi kapcsolatokba is:


Tárgyként tekintünk egymásra.


Már közhelyként kezeljük a tényt, hogy minden második házasság válással végződik.

Biztos vagyok benne, hogy mindenki környezetében,
hemzsegnek a boldogtalan párkapcsolatban vergődő emberek.

Nem arra a helyzetre gondolok, mikor két ember felismeri, hogy útjuk más irányba fordult, és felelősségteljesen képesek búcsút mondani egymásnak.

Hanem a gyakoribb esetről:

Mikor a párok tagjai nem küzdenek a kapcsolatért, ha az problémássá válik, rögtön elhagyják egymást és másik embert keresnek.

Nagyon fontos lenne, hogy kifejezzék szeretetüket, elkötelezzék magukat, és felelősséget vállaljanak egymásért.


De napjainkban mindenki azt teszi, amihez kedve szottyan.


Alkalmazkodni, kompromisszumot kötni nem divat ma.
Saját bőrömön tapasztalom, nap mint nap.

De elköteleződni és felelősséget vállalni sem.

Pedig ha a szeretetről beszélünk, akkor lehetetlen nem szembesülni ezzel a két dologgal, hogy a bizalomról már ne is beszéljünk!
De miért megy ez olyan nehezen férfinak és nőnek egyaránt?
Miért érezzük gyakran, hogy felcserélődtek a női és férfi szerepek?

Mintha minden kicsit összekuszálódott volna.




Folyt.köv.

Gondolatok a reményről...

Akinek nincsenek álmai és vágyai, ritkábban találkozik a reménnyel.

De akkor is ismeri, felismeri őt, jöjjön bármilyen maskarában.

Ő inkább a mindennapok reményeivel találkozik.

Valahányszor későn ébred, abban reménykedik, valószínűleg csak az órája rossz.

Aztán abban, hogy majd időben beér a munkahelyére, s amíg buszon csücsül, gondolatban átnézi a lakást.

Lekapcsolta-e a villanyokat, elzárta-e a csapot, kihúzta-e a vasalót, adott-e enni a kutyának, bezárta-e az ajtót.

Mindennapi reményeink létezését igazolja az, hogy emberek vagyunk és néha tévedünk.

Vannak havonta feltűnő reményeink is, melyekkel olyan esetekben találkozunk, amikor valahányszor hónap elején megállunk az automata előtt, vajon átutalták-e már a fizetésünket.
Vajon kiadták-e már azt az albérletet másnak, amibe szerettünk volna mi beköltözni.

Vajon azokban az édes pillanatokban, percekben,

órákban, oda tudtunk-e figyelni.

A legtöbb kérdésben ott a remény.

Mi emberek adunk értelmet e szónak.

Akarva-akaratlanul szinte nap, mint nap találkozunk vele.
Ne mondd, hogy nem!
Hiszen, amikor a boltban aprópénzért kutatsz a pénztárcádban vagy a farzsebedben, ő már ott van.
Ott csücsül a zsebedben és alig várja, hogy észrevedd, hogy hasznossá tehesse magát.
Neki nem kell könyörögnie figyelemért, mert éppen úgy hozzánk tartozik, mint a fülünk vagy a szemünk, de leginkább a szívünk.
Ha az megáll, eltűnik a remény is, de addig minden dobbanásban ott van.

Hol jó, ha van, hol pedig nem.

Néha kedves, édes, máskor, erőszakos, kegyetlen.
Már itt a sorokban is.

Részemről, hogy megfelelően alá tudom-e támasztani a mondataimat, melyeket tényként tálalok és részedről,

hogy vajon érdemes lesz-e elolvasnod.

Lehet, hogy azt hiszed, hogy ezeket nem gondolom komolyan, de látod, már ebben is ott van a remény.

Ott van még minden imában, a szerelemben,

a kapcsolatokban, az időben és a térben.

Mindenben, ami foglalkoztatja az embert, a halálban, a félelemben, a betegségben, az utazásban, a reggelekben és az éjszakákban.

Örök útitársunk a remény!

S, ha valahányszor köszönnek neked az utcán, jusson eszedbe, az a Jó napot csak félig a tiéd, a másik felén már a remény püffeszkedik.
Sok mindent bezsebelhet, és nem tudsz tőle megszabadulni sem.

És ne is akarj, tudod… az utolsó dobbanás!

Inkább kezeld magadban gyermekedként, tanítsd, neveld, figyeld, szeresd!
Ha jól bántál vele, meglásd, jó barátok ők a sorssal, talán oda súgja neki:

Óvd a gazdám!

Én csak azt remélem...remélsz!


                                                                                €$@ß@

Ez vagyok, minden jóval, rosszal...

Kellene az életemben egy Nő, nem több, egyetlen Nő...

Aki nem kényszerít önvédelemre.

Akinek lelkem titkos kódját, ki merem adni.

Akit beengedek magamba...

Az övé vagyok, minden jóval, rosszal,
nemes és szennyes gondolattal együtt.

És ez az egyetlen ember az, akit valóban szeretek.

Ha igaz az, hogy a szerelemben a kettő egy lesz,
és egymásba ölelkezik?
Akkor ott nem lehetnek magántitkok, hozzáférhetetlen sebek,
mert nem tudnak egymással összeforrni.
Összeforrni csak a tisztán lehet, ezt még a sebészek is tudják,
mert még a testünk is így működik.

Senki sem tökéletes!

És nem is lehet elvárni, hogy az legyen.

Mint ahogy, Én sem várom el tőled, de Te se várd el tőlem.

                                 €$@ß@

Nemiség...

Nem is égek, mégis jönnek láva látomások,
tűzenyészet szűzi kincsét hordó változások.
Nem is égek, mégis érzem szükségét a vágynak,
mellém állnak harci díszben, erkölcs-katonának.
Nem is égek, mégis hallom parancsát a testnek,
tisztítótűzért sikítok, meghajolva esdek.
Nem is égek, mégis várnak, rabszolgái – képek,

Lassan hiszem, Nemiség ez, habár nem is égek!