Úgy érlelődik mélyemben a titok,
mint nyers önzés, mely emberből fakad,
éles fogaival mardosnak a kínok,
mert fáj a szó, mely kimondatlan marad.
Úgy érlelődik mélyemben a csend,
mint román földben a nemes, drága agyag,
Te mellemre borulva ünnepeld,
hogy némaságom üdvödhöz tapad.
Úgy érlelődik mélyemben a gond,
hogy fuldoklásig szorongat a kín,
de mikor hallom fájó sóhajod,
erőt kapok, hogy nevessek megint.
Úgy érlelődik mélyemben a szó,
a zengő percek ihlet-adta beszéd,
Te maradj velem, hidd, hogy élni jó,
és hidd el szívem zengő énekét.
Úgy érlelődik mélyemben az álom,
mint, ahogy lassan súlya vész a kőnek,
de Te ne távolodj el semmi áron
különben pilláim fájón felvetődnek.
Úgy érlelődik mélyemben a hit,
akár egy vár, mely bizalomból épül
de nélküled egy zsoltár sem segít,
nekem csak igéd szolgál menedékül.
Úgy érlelődik mélyemben szerelmed,
mint ezeréves hantokon a por,
ha szorítom a vékony, fehér kezed,
mennybeli lelked öröm felé sodor.
