Csendben figyelem...
Ahogy ismerősök és ismeretlenek egymást mocskolva...
Nem bizonyítható vádakkal becsmérlik egymást.
Miért van így?
A bizalmatlanság jele, ha valaki nem abban hisz...
Hogy embertársa is tiszta lélekkel indult onnan, ahonnan ő...
S ő is a dolgát teszi.
Ha nem bízunk annyira a másik emberben...
Hogy ha hibázott is, ki tudja javítani...
Akkor mit érünk mi magunk?
Ha nem bízunk senkiben, még magunkban sem...
Hová vezet vajon?
Ha nem bízunk, csak vádaskodunk...
Ezzel vajon megoldhatunk bármit is?
De ha mi nem bízunk...
Akkor vajon miért várjuk el mi azt másiktól...
Hogy bennünk bízzanak?
Ha valaki nem bízik másokban, csak annak a jele...
Hogy nem bízik önmagában.
Aki nem mer befelé, önmagába nézni...
Annak folyton szemet szúr másokban az a hiba...
Amit magában, fél felismerni.
Mindannyiunkban jelen van minden.
De nem mindent egyszerre élünk meg...
Hanem szépen sorban.
Fölösleges azt számon kérni a másikon...
Aminek számára még nem jött el az ideje.
Ha nem bízom a másik emberben...
Hogy meg tudja oldani a problémáját saját maga...
S emiatt kritizálom, bírálok, ítélkezem...
Csak magamat ítélem el.
Meg akarom neki mondani, mit és hogyan tegyen?
Vezetni akarom?
Irányítani?
Miért?
Miért nem bízom benne?
Mert magamban sem bízom.
Miért nem bízom?
Mert félek.
A félelemnek pedig csak egy ellenszere van.
Ha felismerem magamban, megismerem...
Megtanulom elfogadni, ezáltal megszeretem.
Miért nem ismerem fel?
Mert nem akarok magamba nézni.
Túl sok mocsok van odabent.
Kényelmesebb másokban meglátni kint.
Akkor nekem magamnak belül nem kell tennem semmit.
Mert bizony nem könnyű szembenézni saját démonainkkal.
Inkább másokra mutogatunk.
Mindannyian szebb, jobb, élhetőbb világot akarunk...
De tenni, csak nagyon kevesen tesznek érte.
Ha vállaljuk a magunk igazságát...
Fájdalmát, félelmét, gyötrelmét.
S szeretettel meggyógyítjuk.
Önmagunk szeretetével.
Mert amíg magunkat nem szeretjük...
Folyton másokra mutogatunk, és kritizálunk, és bírálunk...
S gyötörjük társainkat.
Csodálkozunk, hogy ilyen a világ.
Pedig mennyire tudjuk, milyennek kéne lennie...
Azért jöttünk ide mind, hogy megéljük, amit eddig még nem.
Hogy megtapasztaljunk mindent...
S ezáltal Teljessé lehessünk.
Ha még szemet szúr mások...
Általunk helytelennek ítélt viselkedése...
Csak gondoljunk arra...
Neki most épp ez hiányzik a tapasztalataihoz...
Épp ez kell neki, hogy Teljessé lehessen.
Minden bizonnyal ő is rá fog jönni, ha helytelenül cselekedett...
De ezt meg kell élnie ahhoz, hogy megbizonyosodhasson róla.
S az vesse társára az első követ...
Aki maga nem cselekedett még helytelenül.
Ez a világ épp arról szól...
Hogy a helyeset a helytelentől...
A felismeréssel tudjuk csak megkülönböztetni.
Ahhoz pedig meg kell tapasztalnunk magunkban és másokban is.
Emlékszünk?
Mikor gyermekkorunkban megtiltottak nekünk valamit...
Mit csináltunk?
Engedelmeskedtünk?
Naná, hogy nem, mert érteni akartuk, miért nem szabad.
Ezért kipróbáltuk.
Ugyanezt csináljuk felnőtten is.
Úgy tűnik, így működünk.
A megértés vezet tovább minket...
S a felismerés ereje szabadítja fel bennünk a szeretetet.
Ember, ne félj magadba nézni!
A legnagyobb élmény.
A legerőteljesebb érzelem, mikor legelőször felfedezed...
Milyen önmagadat szeretni!
S ha már itt tartasz, másra sem tudsz másként tekinteni.
A szeretet megbocsát minden hibát.
Itt, ebben a világban nincs más dolgod, mint szeretni.
Hát tedd meg végre!
