Minden, magát Embernek tartó Ember...
Érzett már félelmet egy-egy csatától...
Csalt és hazudott már életében...
Indult már el olyan úton, melyet nem neki szánt a sors...
Szenvedett már jelenléktelen dolgok miatt...
Érezte már, hogy nem igazán az Aki....
Követett már el hibát...
Mondott már igent, mikor nemet akart mondani...
Bántott már meg olyan Embert, akit szeret...
Éppen ezért...
Mert keresztülment mindezen...
Mégsem vesztette el a reményt, hogy lehet jobb, mint az adott pillanatban.
Az orchidea nem veszíti el illatát, csak mert senki sem szagolja...
Én sem hagyom el az utat, amit Magam választottam...
Csak azért, mert nem tudom, mit is hoz a holnap.
Kedvesem....
Észrevetted már..?
A sötétben vagyunk a legmerészebbek...
Akkor adjuk át magunkat legjobban vágyainknak.
A sötétben szeretünk a legtisztábban...
Akkor csókolunk a legvadabban...
Akkor ölelünk a legerősebben...
Akkor nevetünk a legfelhőtlenebbül.
A sötétben mélyülnek el legjobban az érzelmeink.
Akkor beszélgetünk a legőszintébben...
Talán emiatt, épp akkor okozzuk a legnagyobb fájdalmat...
Akkor ígérjük a legszebbet...
S talán, bár nem akarom soha, hogy így legyen...
Ezért inkább le sem írom, pontosabban kitöröltem az utolsó mondatom...
