Minden rohan...

Minden rohan. Szegény magányos,

Hiába nézed a kék csillagot,

Az élet nem bús, nem talányos,

Az élet harcol: züllik és ragyog.

Minden rohan. S a nagy talányok

Meddőn virulnak fönn a kék ürön,

S míg lelkeden ül méla átok,

Mások gyönyörbe hullnak szédülőn.

Minden rohan. S rohan az élet,

S reád mi vár, te kérdő s álmodó?

Mély óceánja semmiségnek

S az alvilági, hallgatag folyó.

Minden rohan. Rohanj te is már,

Hisz úgy is későn indulsz, balgatag,

Leszüreteltek mindent itt már,

Tiéd tűnt őszök holt pompája csak!

Már a randi sem a régi! 002

Folytatás...

KORÁBBAN elmentünk vacsorázni.

MA elmegyünk egy jó kis vadvízi evezőtúrára.

Az első randi többé nem kényszerű és feszengő üldögélés egy menő, és a pénztárcánkhoz mérten talán túlságosan is drága étteremben, hanem izgalmas szórakozás.
Egy kirándulás vagy egy bowlingozás oldott hangulatot teremt, könnyebben összehoz titeket, mint az aggodalmas igyekezet, hogy a halvillát megkülönböztesd a süteményes villától.
Ez egyfelől sokkal izgalmasabb, másfelől többet is tudsz meg a másik természetéről egy ilyen „éles” bevetésen, mint egy illedelmes beszélgetés alatt.

Folyt.Köv.

Mégis oly szép...

Mégis, oly szép az élet. Tört kehellyel,

Melyből minden öröm s erő kiömlött,

Tört karddal, mely csúfos kudarcba tört el

És ellened fordult, ó bús legyőzött,

Mégis, oly szép az élet. Tört virággal,

Mely néked nyílt s elhervadt, mint a lelked

És tört zászlóval, melyre írva: Bánat

S mellyel vert életed eseng kegyelmet,

Mégis, oly szép az élet. Mégis oly szép,

Fölötte kék sátor a csillogó ég,

Alatta tarka szőnyeg az örök föld.

Oly szép az élet! És oly bő kegyelme,

Enged, hogy élj, szegény, szomorú ördög,

Ég és pokol reményétől elesve.

Az élet egy vonattal való utazás…

Az élet olyan, mint egy utazás a vonattal:
Felülünk és leszállunk gyakran, léteznek balesetek, kellemes meglepetések egyes megállókban és nagyon szomorúak másokban.
Mikor megszületünk és felülünk a vonatra, találkozunk emberekkel, akikről azt hisszük, hogy elkísérnek az egész kirándulásunkra: a szüleink.
Sajnos az igazság más.
Ők leszállnak egy megállóban és otthagynak minket a szeretetük és a ragaszkodásuk nélkül, a barátságuk és a társaságuk nélkül.
Igaz, hogy a vonatba felülnek más személyek, akik egy fontos szerepet foglalnak majd el a utazásunkban.
Ők a testvéreink, barátaink és azok a csodálatos emberek, akiket szeretünk.
Ezek közül egyes személyek, akik felülnek a vonatra, úgy nézik az utazást, mint egy rövid sétát.
Mások csak szomorúságot találnak az utazás alatt.
És vannak olyanok is a vonatban, akik mindig jelen vannak és készek segítséget nyújtani azoknak, akiknek szükségük van rájuk.

Egyesek leszállás után hagynak egy örök vágyat...

Egyesek felülnek, leszállnak, és mi alig vesszük észre őket.
Csodálkozunk azon, ha egyes utasok, akiket mi a legjobban szerettünk, átülnek egy más kocsiba és egyedül hagynak minket az utazásunk ezen szakaszán.
Természetesen mi nem hagyjuk magunkat és törekedünk, hogy megtaláljuk őket, és furakodunk abba a kocsiba ahol ők vannak.

Sajnos néha nem tudunk leülni melléjük, mert a mellettük lévő hely már foglalt.

Nem tehetünk semmit, ilyen az utazás:
Tele kihívásokkal, álmokkal, fantáziával, reménnyel és szakítással... de visszafordulás nélkül.
Tehát, az utazást a lehető legjobb módon kell megtegyük.
Törekednünk kell, hogy megértsük egymást azokkal, akikkel utazunk, és hogy keressük azt, ami a legjobb mindenkiben...
Hogy jusson eszünkbe, hogy az utazásunk bármely szakaszán létezhet egy útitárs, aki habozik, és akinek több mint valószínű szüksége van a mi megértésünkre.

És mi sokszor inogni fogunk, és lesz valaki, aki megért minket.

Az utazás titka az, hogy nem tudjuk, hogy mikor szállunk ki véglegesen a vonatból, és azt sem tudjuk, hogy mikor szállnak ki azok, akik mellettünk utaznak, még azt sem tudjuk, aki mellettünk ül.
Remélem, hogy körül leszek fogva kedvességgel, mikor véglegesen kiszállok a vonatból.....

De, csak remélem ezt.

Az elválás egyes személyektől, akikkel találkoztam fájdalmas lesz.
Szomorúan hagyom ott azokat, akik kedvesek voltak előttem.
De remélem, hogy egyszer, fog jönni a végállomás, és úgy érzem, hogy fogom látni őket jönni, olyan csomagokkal, amelyek még nem voltak akkor, mikor felültek a vonatra.
Ami boldoggá tesz, az az a tudat, hogy én is aktívan részt vettem az ők csomagjaik szaporításában és ezek értékének növelésében.
Kedves barátaim, törekedjünk azon, hogy egy jó utazásunk legyen és hogy a végén tudjuk azt mondani, hogy megérte a fáradozást.
Próbáljuk meg, hogy kiszállásunk után, egy olyan üres helyet hagyjunk, mely vágyat, és szép emlékeket jelent azoknak, akik tovább utaznak


Azoknak, akik részesei az én utazásomnak, kívánok kellemes utazást!

„Sohase mond hogy vége, csak annyit, hogy ennyi megérte!”