Gondoltál már arra?...

Mondd, gondoltál már arra?
Mikor estefelé, enyhült ujjal érintgeti az alkonyat...

Mikor a pici vágyak szétszaladnak...

Majd összebújnak egy sarokba mint pelyhes kiscsibék...
S várják hogy leszálljon végleg a sötét...
Mikor az ébrenlét s az álom határán egyensúlyozva...
Mint holmi légtornász, kapaszkodsz eszméleted utolsó szikrájába.

Mert érzed hogy még jönnie kell valaminek...

Mikor aztán megadod magad...
És zuhansz-zuhansz pörögve forogva az álom spirálalagútján...
De közben érzed...

Nem vagy egyedül, hisz fogom a kezed...

Gondoltál, már erre?

Mert én minden este erre gondolok...

Mikor szemembe csillan az utolsó fénysugár az est határán...

A te szemed az, ami eszembe jut...

Mikor fekszem ágyam félhomályán...
Alattam gyűrött, nyűtt vágyakból vetett fekhelyem...

Akkor is egy a képzelet, a gondolat...

Látom arcodat...

Mikor elhagy a józan ész...

És süppedek az álom puha lágy vattafelhőjébe lassan...

Aztán egyre sebesebben...

Akkor is csak öröm munkál bennem...

Hisz álmomban, mindig itt vagy velem...

                                                        €$@ß@

Szeretlek...

Tudod, arra gondoltam, hogy van egy szó,
aminek helyesen használva, nem lehet múltideje.
Lehet ugyan ragozni múlt időben is,
csak teljesen értelmetlen múlt időben a szó...

Hogy Szeretlek.

Mert nincs olyan, hogy csak szerettelek...
Már nem szeretlek.
Ami csak volt, ami elmúlt, az tévedés volt.
Azt mondani, hogy valaha szerettem...
De már nem, mert becsapott, vagy, mert meghalt...
Csak tévedés lehet, vagy nem múlt el, vagy soha sem létezett.
Olyan a szeretet...Mint az anyai, történjék bármi is.

Okozhat mérhetetlen fájdalmat.

A szív is vérezhet miatta, akkor is megmarad.

Azt hinni önáltatás, hogy az idővel elmúlhat...

Mint ahogyan az sem valós, hogy a Nap egy pillanatra is megszűnik,
a fényét ontani, s az élet nélküle  folyik tovább.
Ami megszűnhet, amit egy kapcsolóval,
egy szóval ki lehet kapcsolni...
Az csak a villany.
Nem pedig az Ég és Föld királya.
Ki akkor is ontja reánk a fényét, ha időnként hideg van.

Sokszor láthatatlan, a szeretet.

De ha egyszer megszületett, ha valódi...
S nem csak játékszere az embernek...

Nem múlik el, míg van az emberben élet.

Vagy azon túl se...

Viszi magával, tovább végtelen útjára, a lélek.

 

                                                                     €$@ß@

 

Nem gyűlölhetsz olyat, kit nem szerettél soha.

Gyűlölet a szeretet legmagasabb foka…
Nem gyűlölhetsz olyat, kit nem szerettél soha.
Utálhatsz te akár egymillió dolgot…
Unalomba kergethet egy-két régi gondod.
Unalom és utálat kéz a kézben jár…
Akármit is csinálhatsz mindig lesben áll.
Napsütésre vársz, hogyha fejed ázik…
Akkor tudod mi a Jó…Amikor hiányzik.
Szerethetsz te Valakit…Csodálatos érzés.
S ha hiányzik, akkor jő a szerelem-féltés.
Nem lehetsz te boldog, ha burokban éltél…
Nem is élsz te életet, ha nincs előtted végcél.
Kincsed lehet garmadával, s ezer egyéb dolgod...
De mit ér, ha nem lehetsz, ezekkel se boldog?
Szeressed az életet és tanulj meg…Végre élni
Gyűlölheted a halált, ha megtanulod félni.
Ha valakit gyűlölsz…Azt nagyon szeretted…
S elrabolta tőled, egyetlen szerelmed.
De csak akkor gyűlölsz, ha hiányzik néked…
S nélküle a jövőd boldogtalan élet.
Gyűlölni is tudnék, hisz tudok szeretni…
És ezt az érzést, nem tudom feledni.
Burokban születtem, de a burkom elszállt…
Eddig nem is éltem, de az élet megvárt.
Megtanulok, élni és a jóra vágyni,
Nem fogok többé másra, csak is Te rád várni.
Elhagyom a régit új utakra lépek…
Átvéve a tüzed, úgy követlek téged.
Nem baj, hogyha fáklyád másra szórja lángját…
És ha csókjaidat, más ajkai várják.
Sokat adhatsz nekem, de ha elhagysz, érts meg…

GYŰLÖLNI IS FOGLAK ÚGY SZERETLEK TÉGED!

Szerelemre hangolva...

Az életembe léptél, máról a holnap így lett más, veled.

Mert értelmet nyert minden, megköszönni mindezt,

hogy tudnám, most neked.

Így érzem rég bár érthetném,

köztünk a távolság mint, föld és ég.

Szerelemre hangolva, bár csak minden dalban,

értünk szólna a legszebb hang, a csend után.

Szerelemre hangolva, mint a szó s a dallam összeforrva,

félek ránk más ami vár.