Holnap újra boldog nap vár...

Ragyogásod csendje, megállítja gondolataimat...

Vágyaid hevülnek, míg kispárnám mosolya húz...

Tekinteted meggyújtja estémet, fényesen-ígérő éjt ébreszt.

Érintésem szellő játéka testeden, lelked kitárt kapuja vár...

Hagyom, hogy teret nyerj, hogy fényed öleljen...
Hogy lázas álmaim, testeddel hűtsd...

Szorítom szíved féltve, míg gyönyöröd a mennybe repül...

Akarom, hogy az idő megálljon, csak ránk nevessen némán...

Bebújva ágyunk melegébe, megkondítjuk szívünk harangját...

Vadul ölellek, mint öntudatlan gyermek...

Szemem óceánjának hűs habjával becézlek még...

S ahogy kigyulladt vágyunk megcsitul...
Lelkünk a Holddal együtt nyugovóra tér...

Nézlek...

Álmodat már a csillagok bogozzák...
Szűrt fényük fátyolként terül ránk...
Ajkaid szegletébe süppedt mosolyodból tudom...

Holnap újra boldog nap vár...

Rád és Rám...

                                       €$@ß@

Így nem szerethet Téged soha, senki, más...

Ha itt volnál, látnál.

Ha mellettem lennél, szeretnél, éreznél, sosem felednél.

Nem bántanál, meg nem írt levéllel...
Kedvem keresnéd a kedvemért, zenékkel...

S, ha fájna, hogy hiányzom, repülnél hozzám...

Még ki sem ejteném a számon.
Csókkal borítanálak gyengéden, átölelnélek egészen...

Engedném, hogy olvass a szememből...

Elindulna a kezemtől egy végtelen simogatás...
Hogy érezd, hogy tudd...

Így nem szerethet Téged soha, senki, más.

                                       €$@ß@

Fényév távolság...

No Comment...

Lehet számtalan hely...

Ami szebb és jobb a mi Földünknél.

Lehet, létezik Ő is...

Aki többre képes az embernél.

Egyszer ismeretlen távolba vágyom...

Máskor megriaszt egy álom...

Hogy a hang...

Hogy a csend...

Hogy a fény...

Hogy a tűz...

Már nem vigyáz e cseppnyi földre...

S el kell mennünk mindörökre.

Fényév távolság...

Csak hallgatom, csak bámulom.

Zengő fényország...

Hogy láss csodát, egy életen át.

Nézem tisztaságát, mégsem értem...

Hallom hangjait, és el nem érem...

Ott a tenger, itt az én hajóm.

Hát itt ez a hely...

Amit sokszor boldogan elhagynék.

És itt ez az élet...

Amit sokszor nem nagyon értünk még.

Néha könnyebb lenne elmenekülni...

Tiszta fénybe merülni...

De a hang, ami hív...

De a jel, ami szól...

Még nem mond semmit...

Meddig érek s lesz-e út, hogy visszatérjek.

Fényév távolság...

Csak hallgatom, csak bámulom.

Zengő fényország...

Hogy láss csodát, egy életen át.

Nézem tisztaságát, mégsem értem...

Hallom hangjait, és el nem érem...

Ott a tenger, itt az én hajóm.

Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…

Megismerni szép...

Szerintem megismerni szép...

Főleg akkor, ha életünk párját lelnénk meg egymásban.

Egy részt egy eddig ismeretlen világból...
Önmagunkból, a másikból, belső vagy külső környezetünkből.
Szép rátalálni egy mindent elsöprő érzésre...

De mindennél szebb, megtalálni az Igazit...

Akivel megoszthatunk... 
Minden képet, gondolatot, percet az életünkből.
Ehhez nem csak szerelem kell...

Ehhez több kell, és kevesebb is elég.

Célszerű hát felnőni lélekben...
S megmaradni, mégis gyermekien tisztának.
Ha vannak még benned kérdések...
S keresed a határaidat mindenben...

Ha éled a harmóniát, de élvezed a mozgást...

Ha megérted...

Hogy korlátaid érted vannak, még ha ellened is szegülnek...

Ha nemcsak az erdőt nézed, de öleled a fát.
Van miről beszélgetnünk.

Tudom...

                               €$@ß@

Hozzám tartozol...

Hozzám tartozol...
Mint nappalhoz az éj.

Hozzám tartozol...
Mint szeretőhöz a szenvedély.

Hozzám tartozol...
Mint képekhez a keret.

Hozzám tartozol...
Mint síksághoz a hegyek.

Hozzám tartozol...
Mint rozsához a tövis.

Hozzám tartozol...
Mint derekadhoz az öv is.

Hozzám tartozol...
Mint égbolthoz a csillagok.

Hozzám tartozol...
Mint hajnalhoz a nap mi felragyog.

Hozzám tartozol...
Mint bánathoz a könnyek.

Hozzám tartozol...
Mint diákhoz a könyvek.

Sorolhatnám, mit érzek...
Gyűlnének itt az érvek.

Említhetném szemednek fényét...
Jellemednek tiszta erényét.

Bőrödnek, édes illatát...
Mely karjaid közt, szívem járja át.

S megannyi drága tettedet...
Mivel meglepted már szívemet.

Sok-sok órát, mit eltöltöttél velem...
Átszőtte lázas forró érzelem.

S most itt nyugszik vállamon fejed...
Ajkad halkan súgja, szíved szeret.

Választ vár tőlem kutató tekinteted...
S nézlek, hogy mondjam el neked.

Kiáltanék, de ajkam csendben válaszol...
Szeretlek, és hozzám-hozzám tartozol.

                        €$@ß@

Tánc az Élet...

Egész életemet, végig kísérte a tánc...

Kevesen tudják, hogy a tánc szavunk, új keletű átvétele...
A német tanzen-ből származik.
De jelentésétől függetlenül, már régóta táncolunk.
Ha pedig jártuk a táncot, mégis csak kellett...
Hogy valami neve legyen.
Volt is, mégpedig érdekes egy neve volt...

Tombolásnak hívták!

Mai fülnek szokatlan, s nemcsak régiessége...
Hanem jelentése miatt is.
A Tánc szavunk, túlságosan összefonódott...
A tánciskolával, az illem-oktatással.
Csakugyan furcsa lenne a tánciskolát, régies szavunkkal...
„Tombolás-iskolának” nevezni!
Pedig lehetne...

Éppen ezért, mert igen is erre lenne szükségünk...

Hogy visszataláljunk a tánc ősi gyökereihez...

Ahhoz a féktelen élet-szeretethez...

Amely akkor, még épen élt bennünk.
A magyarok tánc-felfogása szerint...

A tánc, az élet lényegi megnyilvánulása.

Amikor táncolunk, mozgásba jön az a tevékenység...
Az a teremtő életerő...

Ami az ember legönállóbb megnyilvánulásainak egyike.

A táncos, saját tetszése szerint táncol...
Saját belső törvényeinek érzékelésére áll át...

Mind gondolataiban, mind érzéseiben.

A táncos a tánccal belső törvényeit nyilvánítja ki.
A tánc belső világunk közvetlen megnyilvánulása...

Belső erőink, szellemiségünk, valamint önállóságunk...

Leghangsúlyosabb kifejező ereje.

S mivel szellemiségünk, személyiségünk természet szerint...
Életünk értelmére irányul...
Ezért olyan érzések előidézésre való...

Amiket érdemes megerősíteni.

Megerősíteni magunkban...
Mint életünk igazi, égi, megvilágító várát...
Hogy belső világunkat jobban megismerjük és megtisztítsuk...

S megtudjuk, mit is érzünk ott a mélyben...

Ahol életünk központja lüktet...
S amikor elszabadulnak...
Saját belső világunkat érzékelve érzéseink...
Világosabban láthassuk saját lényegünket.
Ez a tánc igazi jelentősége és értelme.
Ezért táncoltak különösen sokat...
S különösen szilajon a régi magyarok.

A tánc eredeti jelentése...

Megünnepelni, emlékezetben megerősíteni.

A tombolás eredeti jelentése...

Átadni a teljhatalmat a belső, érintetlen természeti erőknek.
Amikor belső érzékelésünk eléri...
Az egyre forróbb, egyre mélyebb...
S egyre elevenebb belső világunkhoz...

A zene bűvös segítő ereje révén, révült állapotba jutunk...

Olyan állapotba, amelyben nem kell ellenőrizni...
Mit cselekszünk, csak érezni, vadul, szilajul, teljesen...

Az élet akaratát és szépségét.

Ez az erő tudja, mit akar...

S meg tudja mutatni igazi varázserejét...

Úgy, hogy sokszor pehelyként kapja fel az embert...
Ilyenkor az emberi test, parányi madárként röpül...
A bűvös elemi erő örvénylő förgetegében.

Már nem azt látjuk, ami körülveszi...

Hanem azt, ami mindig is élt, mindig is ragyogott...

Az örök érzések birodalmát...

S ennek érzése, átélése elkap bennünke...
Pörget, közben futkorászik a hátunkon a hideg...
Hajunk égnek áll...

Bűvös mozdulatokat fedezünk fel...

Amelyektől édes áram-rohamok futnak végig ereinkben...
Szívünket túlcsorduló, elmondhatatlan érzések sajgatják...
Még büszkébb tombolásra kényszerítve...
Az Örökkévalóság vizei felett járjuk a táncot...

Az Élet táncát...

Tomboló szépségét...

A lélek legnemesebb tartományait...

Fénnyel felhasító s továbbröpítő örömmel.

                                 €$@ß@