Igaza van Müller Péternek...
"Senki sem mondhatja meg, kit szerethetünk."
Még saját magam sem utasíthatom magamat...
Mert ez jóval magasabb szinten dől el, mint ahová akaratom fölér...
Ez a lelkemnek olyan helyén dől el, olyan magas, a földi élet légkörén túli magasságban...
Ahol már sem a társadalom, sem a szokások, az elvárások, a félelmek, az érdekek...
De még a lelkiismeret sem szólhat bele semmibe.
Lélek itt már szabadon szárnyal, azzal és oda, akivel és ahová akar.
A szeretetnek egyetlen törvénye van.
S azt úgy hívják...
Szabadság.
Szólj, s ajkadra öltöm vágyam...
Felruházom nyelved, szóvirágos ágyban.
Paplant is húzok Reád melegedjen meg benne...
Minden apró szavad, mintha szavam lenne.
Csak szólj, s megfürdök dallamában...
Szólamodba dőlök, mély sóhajjá válva.
Úgy szólok majd vissza, mint kit megforgatnak...
Mézes-mázos hangon igémmé fogadlak.
Hát szólj, s Én mást többé meg sem hallok...
Másnak ajakáról, bármilyen szó csillog.
Csak a Te szavaddal, mondhatom el szebben...
Mit képtelen voltam, ebben az egy versben.
Gondolkodtál már azon...
Mi teszi a szavakat varázsszavakká...
Olyanná, amelyek kötnek és oldanak..?
Érezted már szavak érintését...
Amelyek simogatnak, gyógyítanak, vigasztaltnak...
S talajt csúsztatnak a lábad alá..?
Tudom, tapasztaltad már a szavak sebző, égető, jéggé dermesztő hatását...
S azt is, hogy olyan súlyosak néha, mint a föld egész terhe.
Én már tudom, mennyire kell vigyáznom minden kiejtett szavamra.
Hát Te tudod..?
