A két karom, vágyakozva nyúlt le két válladig...
Széttárt térdeim között, reszkettek csukott combjaid.
Akkor a karod megindult felém s rémült bíborait...
Nyitotta tágra, óriásra, két ragyogó, de bús szemed.
Valami álomszép volt, a haldokló pillanat...
Szívem megdobbant...
Most, most adod, most adtad nekem Magad.
Szemeid rémülve néztek, jöjjön, mondtad és megint...
Ne! Ne!
De akartad...
Magadra húztál, s két combod megnyílt csendesen.
Két combod megnyílt, vágyakozva nyílt elém remegő öled.
Elfogadta, behatoltam a sötét, puha és meleg húsba...
Az eleven gyönyörbe, mely körül fogott édesen...
Egymásra talált az ajkunk, s ringatott a szerelem.
Ültél-e már órákon át...?
Nézve a sötétből előbukkanó betűket...
Figyelted-e, hogy gondoltam-e ma Rád...?
Érezted-e valaha, hogy körülötted megfogható a csönd...?
Keltél-e korán...?
Esetleg, le sem feküdtél...
Igyekeztél-e, hogy komputer közelben légy...?
S ne mulaszd el egyetlen szavamat sem…
Ha igen, akkor ne szólj semmit…
Mert átérzed, hogy milyen érzés…
Arra várnom, hogy megszólalj…
Értem…
Csak nekem...
Akkor, csak Én legyek a fontos a számodra....
Heteket várva egy-egy találkozóra...
Mondhatod...
Eszméim rabja vagyok...
Valahol, félresiklott valami bennünk...
Igen.
Ez az egyszerűbb...
Így elintézni...
De...
Akkor miért van, hogy a személytelenség mögött…
Lázasan kutatjuk egymást...
Igen...
Sokan vannak…
Akik nem tudjuk szavakba foglalni nagy érzéseiket…
S csak félresikerült vallomást hallhatunk az ajkukról...
De Mi mások vagyunk…
Mindig is mások voltunk, s mások is maradunk…
Miért válunk, legtitkosabb vágyainkat is feltáró…
Sebezhető istenekké a személytelenségben...
Miért nem merjük vállalni azt, hogy szeretünk...
Miért nem válunk tudatos cselekvőkké...
Miért nem éljük át legtitkosabb álmainkat...?
Ne mondd, hogy a személytelenség teszi...
Azt mondanám, a biztonság, a bizonyosság...
Ne félj…
Nem nevetnek szemközt minket mondatainkért...
A bizonyosság…
Hogy hallgatnak Ránk.
Nem mondhatod, hogy a romantika halott...
Ne mondd...
Hogy nem lehet szerelmesnek lenni egy képzeletbelibe...
Hisz mindig is ideált gondolunk el magunknak....
A vizuális társsal is...
Ne mondd...
Hogy azokkal a kis és félresikerült mosolyaiddal…
Nem mondasz el semmit...
Hallgatásod önmagáért beszél...
Ne mondd...
Hogy nincs szükségünk álmaink kiélésére...
Ne mondd...
Hogy nem vagyunk sokan...
Száműzött romantikusok...
Ne mondd...
Mert úgy sem hiszem el Neked...
Már megjártam az utam...
S csöndes megadással...
Örömmel...
Könnyeimmel nyugtázom a felém áramló szerelmed...
Úgy...
De úgy fáj a ki nem mondható...
S mi mégis, szavak nélkül is értjük egymást...
Az...
Az ott...
Te is tudod…
Nem a Te világod...
