Egy testté lévés!

A szerelmespár miután lélekben összeforrt - értelmi, érzelmi oldalaik egymásba simultak -, testük is egymásba forrnak.
Az "egy testté levés" bibliai fogalom, és a szexualitásra utal.
Az olyan szerelmi együttlétre, ami a lélek egybeforrása után jön létre.


A szerelemnek ez a területe a legmélyebb és legbensőségesebb, de csak akkor valósul meg, ha nem hiányoznak az előfeltételei.

Ha ugyanis valaki nem a "Nagy Ő"-t találta meg, ha a szerelmespár tagjai nem tudnak mindent elhagyni a másikért és olyan szövetséget kötni ami a legszorosabb ember és ember között, hogyan tudnának ragaszkodni egymáshoz?

Amennyiben így áll a dolog, a szexualitásban sem fogják átélni és megtapasztalni azt a mélységet, ami benne rejlik.

Talán ez az egyik fő oka, hogy miért van ennyi kudarc a szerelem és a házasság terén!

A közfelfogás ma egyáltalán nem veszi figyelembe a "hozzá illés" szempontjait.
A partnerek még alig ismerik egymást, s már megtörténik az "egy testté levés".
Még se ragaszkodás, se a "másikért mindent elhagyni tudás" nincsen, amikor már szexuálisan eggyé lesznek.
Ha viszont hiányoznak az előfeltételek, honnan tudnák, hogy egymáshoz illenek-e?
Honnan tudnák, hogy képesek-e ragaszkodni egymáshoz, hogy akarnak-e ilyen szoros szövetségben élni?

Sehonnan!

A szexualitás után jönnek a bajok:

- vagy a kudarc, mert mindketten önzően a saját kielégülésüket keresték, s mivel ez csalódáshoz vezetett (elmaradt a beteljesülés) kudarcként kerül élményeikbe az, aminek a legdrágábbnak kellene lennie,

- vagy ha sikeres volt az együttlét, a vágyakozást összekeverik az igaz szerelemmel, a másolatot a valódival.

Később amikor kijönnek a bajok, rájönnek, hogy nem egymáshoz illő felek, sőt egyáltalán nem ragaszkodnak egymáshoz.
A kapcsolat széthullik.
Idővel jön egy másik kapcsolat, majd egy újabb és egy újabb.
Ez lelki elsivárosodáshoz vezet.

Ezért (a saját érdekünkben) nem szabad felcserélni a sorrendet, mely a következő:

1. Megismerés, vajon illik-e hozzám az illető szellemileg, lelkileg?
    Erotikus vonzalmat érzünk-e egymás iránt?
    Morálisan vonzó-e a másik jelleme?
    A "Nagy Ő"-re találtam-e benne?

2. Képesek vagyunk-e a másikért mindent és mindenkit elhagyni, hogy "két ember műalkotása" legyünk,
     mint akik a legszorosabb szeretetközösségben élnek majd hátralevő életükben?

3. Tudunk-e ragaszkodni a másik emberhez egy egész életen át?

Ilyenkor már nem érzi idegennek magát az ember a másik karjaiban.
Ilyenkor már a legdrágább és legszentebb állapot a szexualitás, amikor felei valóban nem kettő hanem egy testté válnak az együttlétkor.
Ha ez a sorrend felcserélődik, vagy elemei hiányoznak, akkor:

"csak holttestek ölelkeznek"

Társra találás!

Az igaz szerelemben, igazi társra találunk, mely megoldja az ember ősproblémáját, a magányt és elszigeteltséget.
A szerelem mindig szükségérzettel kezdődik, amely nem más, mint a kiegészítőtárs utáni vágyakozás.
A valódi szerelemben, amikor megleljük társunkat, ezt az egyetemes hiányérzetünk elégíttetik ki.
Azért hangsúlyozom, hogy a valódi szerelemben, mert a ,,nem valódiban" nem.

"Szerelem csak egyféle van, de másolata ezerféle".

A szerelemnek hitt másolatokban az ember ugyanolyan társtalan és magányos marad, mintha egyedül lenne, sőt sokszor még az egyedüllét állapotánál is rosszabb a helyzet.
Az ilyen kapcsolatban az emberek sokszor játszanak szerepet egymás előtt, környezetük előtt, s van hogy önmaguk előtt is. (Ezáltal a szerelem - ami ember és ember között a legboldogabb kellene legyen - a legfájdalmasabb tévedéssé lesz.)

A valódi szerelemben viszont igazi társra találunk a másik személyében.

 "Téged kerestelek és magamra találtam"

Valóban így igaz.

Az ember, szerelmében mintha önmagát találná meg,

más szóval olyan társra lel, aki úgy érti őt, mint ő saját magát.

A nő és a férfi egymást segítve tud teljességgel kibontakozni.
Mind a nő és mind a férfi teljességgel egyenrangú és egyformán értékes ember.
Mégis, értékük teljessége lelki ,,egymásbanvalóságukban" teljesedik ki.
A két nem egymásból plusz értékeket hoz felszínre, amelyek külön-külön nem léteznek.
Ilyen értékek pl. a család, a gyermekek, az otthon melege.
Ennek megteremtéséhez valóban segítő és kiegészítőtársra van szükség.
Ehhez teremt alapot a jó házasság.
De annak igazán jónak kell lennie, mert különben egy magunk előtt görgetett hazugságban éljük le az életünk.

Csak őszintén!!!

Őszinteség, kommunikáció, kritika: olyan szavak, amelyeknek értelmével elvileg tisztában vagyunk, ám mély és tényleges jelentésüket kevesen teszik igazán magukévá a hétköznapokban, s a legtöbb zavar persze akkor adódik, ha szexről van szó. Sok esetben ugyanis nehezen szánjuk rá magunkat arra, hogy partnerünk értésére adjuk kívánságainkat és problémáinkat, de miért az ágyban ilyen nehéz ez, s hogyan lendíthetünk szavakkal szexuális életünkön?
A helyzet meglehetősen paradox, párunkkal osztozunk a legintimebb pillanatokban, ennek ellenére legtöbbünknek nehezen megy belekezdeni egy, a szexet érintő kisebb nagyobb problémákról, elégedetlenségekről szóló beszélgetésbe. Nem véletlen ez, hisz ha képesek vagyunk is legyőzni gátlásainkat, még ott a rémisztő feladat, okosan és finoman kell tálalni a problémánkat, nehogy a fogadó fél sértett vad módjára fogadja bizonytalan őszinteségünket. Mivel azonban a társas létet választottuk, ráadásul szexuális boldogásunk kulcsa saját kezünkben van, meg kell tanulnunk őszintének lenni, legalább azzal, akit párunknak választottunk - az ágyban is.

Bevallhatatlan?

Van szerelem bevallhatatlan, vállalt nyugalmad őrzöd abban,

te döntöttél ekként magadban, titok legyen.

Bevallhatatlan.

Azt dédelgeted ami gátol, ami megóv a kimondástól,

úgy őrzöd, mint koldus a rongyát, hogy tested pucérnak ne mondják.

Észrevétlenebb a fedettség, a megtagadott meztelenség,

a félbenyelt döbbentő  mondat, ára behódolt nyugalomnak.

Elhessegetsz sok sas szerelmet, ha kotlós biztonság melenget,

moccanna vágyad bár, cseréld el a meleget a repüléssel. . .

A szárny alatt a szárnyalás vágy, gyutacsát vesztett bamba gránát,

sorsától fél, robbanni reszket, magát alázza játékszernek.

Élve maradt szomorú bomba, egykedvű csirke, puha tollban,

szélárnyékban delelő koldus, vigyázatodban egyszer fölbuksz!

Félelmed rongyod - óva koldul -szabályos koldus. Sose fordul senki feléd.

Nincs szava, élce, nincs tetteden meghökkenése.

Örülsz, ha rád se pillant senki, ha nem kényszerül észrevenni,

tekintetek pergőtüzének körében, kényelmetlen élned.

Magaddal is hitetve vallod, hogy bőröddel egy már a rongyod,

kínok nélkül letéphetetlen, benne szíved elérhetetlen.

Miről titkon vallod, bolondság, őrzöd, akár koldus a rongyát,

talpig beléje öltözötten lapulsz, ártalmatlan közönyben.

Van szerelem bevallhatatlan, vágyol rá  s benned van, magadban,

ragyogását rongy alá loptad, magad előtt is letagadtad.

Judy se tenne máshogy!

„Meg kell bocsátani mindig,

 mindenkinek megszámlálhatatlan sokszor,

mert nincs olyan közöttünk,

aki maga se volna bűnös,

és így másokat büntethetne,

vagy megjavíthatna.”

De azért van, ami nagyon fáj akkor is, ha már megbocsátottuk azt…

Társak az életúton!

 „Úgy éld az életed, mintha egy híd lenne! Kelj át rajta, de ne építsd rá a házad!”

Mit is jelent ez a gondolat?
Minden ember halad az útján, s mint egy valós ösvényen, itt is akadhatnak akadályok.
Gallyak, kövek, amelyeket meg lehet kerülni vagy odébb lehet lökni, hogy továbbsétálhassunk.
Az is megoldás, ha az akadályok megjelenésekor letérünk az útról, s egy másik csapáson haladunk tovább, ám ezek általában rossz ötletek.
Észre fogjuk venni, hogy azon az úton is lesz egy hasonló akadály, csak még nagyobb, mint az eredeti, és ezt már nehezebb lesz elgördíteni magunk elől.
Minden ember, aki jelenleg fontos az életünkben, valamilyen információt hordoz számunkra, amelyből tanulnunk kellene, vagy segítséget hoz ahhoz, hogy tovább tudjunk haladni az utunkon.
Jó esetben ezek az emberek hosszan megmaradnak mellettünk, és kellemesebbé teszik mindennapjainkat, ám sokszor csak arra a bizonyos időre csapódnak mellénk társként, amíg meg nem oldjuk az adandó életfeladatot.
Nehéz ezt felismerni, és elengedni azokat, akikkel már nincs dolgunk, ám fontos dolog, mert a továbbiakban lehet, hogy csak akadályozzuk egymás életét.

Egy dal nem elég!

Ezt a bejegyzést, már sokan látták, de oka van, hogy újra felkerült egy másik, talán Új eszmét képviselő Blog oldalon.

Soha nem meséltem, magamról eddig még.

Száz szó helyett talán, egy dal most épp elég.

Kezdeném, de hol kell, hogy értsd, és tisztán láss?

Mi egyformák vagyunk, Te, Én vagy bárki más...

Úh a szívünk mindig útra kész, ha folyton hajt a vér, megállni túl nehéz..

Hosszú az út, vissza se nézek, inkább megyek tovább!

Lassan, de lépkedek a szívem után, és nem felejtem el, míg élek, hogy:

Hosszú az út, messziről jöttem Én az éveket nem számolom régen ..

Addig megyek tovább, míg van elég erőm!

Látod, mégsem ismersz, csak színes képeken..

Előtted élhetem, néha őrült életem!

Úgy szállnék én is, mint a szél...

Nem félve semmitől, mert van, ki elkísér..

Látod, ez vagyok én, neked furcsa talán, ahogy félreteszem azt, ami fáj!

Én elfogadom, tudod azt, ami jár..

Ma már ennyi év után!

Holnap majd fájhat más, mindig lesz választás.

De a szívem előtt, nincs soha már határ..

De egy dal nem elég, sajnos tudom.
Hogy mindenki tisztán lásson, magamat is pellengérre kell állítanom, nem lesz könnyű, magam ellen beszélnem.
Ahhoz, hogy elérjük azt, amit elértünk, rengeteget kellett melózni, nem napi 8 órát.
Sokan azt mondják, munkából nem lehet megélni, ez butaság, ha szívvel lélekkel teszed, és még értesz is hozzá, jobban, mint az átlag, elismernek.
Hogy az országban megismertek, azt egy embernek köszönhetem, volt kollégánknak, aki sajnos már nincs közöttünk.
Viszont, hogy elismertek, azt magamnak, meg egy általam nagyra becsült személynek, akinek a kezei alatt nevelkedtem 25 évvel ezelőtt, de sajnos a nevét nem írhatom le.
A Párommal szép, harmonikus házasságunk volt, nagyon sok ember szemében, kikezdhetetlen, minta pár voltunk.

Utólag, ezt volt, aki kétségbe vonta.

Tényleg azok voltunk.
Mindenem a családom volt, mindent megadtam nekik, sőt többet is, de ennek a következményei, csak pár éve jelentkeztek.
Kívülről úgy látszott, köztünk minden rendben van, mások előtt, soha nem mutattuk problémáinkat.
Úgy voltunk vele, inkább irigyeink legyenek, mint sajnálóink és most is ehhez tartom magamat.
Soha nem kértünk segítséget senkitől, annál büszkébbek voltunk.
Míg nekem a munka, szórakozás volt, és még jól is éreztem magam azokkal, akikkel összehozott, a sors.
Addig a Párom ezt nehezen viselte, legyen meg mindenünk, de mind ezt úgy, hogy velük is legyek, így sajnos nem ment.
Ez, elég sok, feszültséghez vezetett.
Az utóbbi néhány évben elharapódzott, mindennapos veszekedések, valamint egy másokra nem tartozó, apró probléma vezetett oda, hogy jobban éreztem magamat házon kívül, mint otthon.
A pénzhajszolás, oda vezetett, hogy elfelejtettünk élni, alig beszélgettünk egymással, jószerivel csak aludni jártam haza.
20 éves házasságunk, a 24. órába ért, s talán túl is haladt, nem igazán akartuk a problémát megoldani.
Pontosabban én nem akartam, a Párom állítólag többször figyelmeztetett, hogy baj van, de én megoldottam, egy:

„Rosszul látod édesemmel”

Elhidegültünk egymástól, ha az egyikünk akart békülni a másik nem, és fordítva, már nem akartunk egymástól semmit.

Innentől, egy ügyvédi felszólítás következményeként, meg kellet szüntetnem az Őrült Vágy! Blog oldalamat, valamint módosítanom kellett az eredeti bejegyzést.

Ekkor jött a képbe egy csodálatos Nő, akiben megtaláltam mindent, ami eddigi életemből hiányzott
Azt mondják:

A hirtelen jött szerelem elsöprő erejű, de rövid életű

De a miénk lassan alakult ki, szép és ígéretesen indult, korunkat nézve, életünk végéig tarhatott volna.
Csodálatos élet, állhatott volna előttünk!
Bármit meg tudtam volna adni neki, de sajnos igaz a mondás.

Pontosan azt kapjuk, amire rászolgáltunk.

Találhatunk-e kivetni valót egy olyan életben,

amit magunk teremtettünk magunknak?

Hibáztathatunk, felelőssé tehetünk-e mást, mint magunkat?

Változtathat-e rajta más, mint mi magunk,

tetszésünk szerint BÁRMIKOR?

Kettőnk, egymásra halmozott, meggondolatlan, felelőtlen kijelentései vezettek a bukáshoz.


Súlyos és hatalmas árat fizettünk érte.

Nem akartam beléd szeretni, és nem hiszem,

hogy te is akartad volna.

De amikor találkoztunk, mindketten éreztük,

 hogy nem tudunk tenni semmit az ellen,
ami velünk történik.

Egymásba szerettünk,
minden különbözőségünk ellenére,

és ezzel valami ritka és gyönyörű jött létre.

Az én számomra az ilyen szerelem,

 egyszer adatik meg az életben,

ezért vésődött minden pillanata,
egyformán az emlékezetembe,

s ezért nem feledem soha,
egyetlen másodpercét sem...

KÖSZÖNÖM!

Itt az idő!

Mennyire tudunk együtt örülni egy ember megszületésének!

Az elmúlás fájdalmában is őszintén osztozunk.

A kettő között nem lehetne egy kicsit emberibbnek lenni?

Furcsák vagyunk?

Olyan furcsák vagyunk mi emberek

A lelkünk sír, az ajkunk nevet

Irigykedünk mások egy-egy mosolyára

Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog

A gondolatai is tiszták, szabadok

S nem vesszük észre, dehogy vesszük észre

Könnyek égnek csillogó szemében

Olyan furcsák vagyunk, mi emberek

A lelkünk sír, az ajkunk nevet

Hazugság az egész életünk

Hisz akkor is sírunk, ha nevetünk.