Egy testté lévés!

A szerelmespár miután lélekben összeforrt - értelmi, érzelmi oldalaik egymásba simultak -, testük is egymásba forrnak.
Az "egy testté levés" bibliai fogalom, és a szexualitásra utal.
Az olyan szerelmi együttlétre, ami a lélek egybeforrása után jön létre.


A szerelemnek ez a területe a legmélyebb és legbensőségesebb, de csak akkor valósul meg, ha nem hiányoznak az előfeltételei.

Ha ugyanis valaki nem a "Nagy Ő"-t találta meg, ha a szerelmespár tagjai nem tudnak mindent elhagyni a másikért és olyan szövetséget kötni ami a legszorosabb ember és ember között, hogyan tudnának ragaszkodni egymáshoz?

Amennyiben így áll a dolog, a szexualitásban sem fogják átélni és megtapasztalni azt a mélységet, ami benne rejlik.

Talán ez az egyik fő oka, hogy miért van ennyi kudarc a szerelem és a házasság terén!

A közfelfogás ma egyáltalán nem veszi figyelembe a "hozzá illés" szempontjait.
A partnerek még alig ismerik egymást, s már megtörténik az "egy testté levés".
Még se ragaszkodás, se a "másikért mindent elhagyni tudás" nincsen, amikor már szexuálisan eggyé lesznek.
Ha viszont hiányoznak az előfeltételek, honnan tudnák, hogy egymáshoz illenek-e?
Honnan tudnák, hogy képesek-e ragaszkodni egymáshoz, hogy akarnak-e ilyen szoros szövetségben élni?

Sehonnan!

A szexualitás után jönnek a bajok:

- vagy a kudarc, mert mindketten önzően a saját kielégülésüket keresték, s mivel ez csalódáshoz vezetett (elmaradt a beteljesülés) kudarcként kerül élményeikbe az, aminek a legdrágábbnak kellene lennie,

- vagy ha sikeres volt az együttlét, a vágyakozást összekeverik az igaz szerelemmel, a másolatot a valódival.

Később amikor kijönnek a bajok, rájönnek, hogy nem egymáshoz illő felek, sőt egyáltalán nem ragaszkodnak egymáshoz.
A kapcsolat széthullik.
Idővel jön egy másik kapcsolat, majd egy újabb és egy újabb.
Ez lelki elsivárosodáshoz vezet.

Ezért (a saját érdekünkben) nem szabad felcserélni a sorrendet, mely a következő:

1. Megismerés, vajon illik-e hozzám az illető szellemileg, lelkileg?
    Erotikus vonzalmat érzünk-e egymás iránt?
    Morálisan vonzó-e a másik jelleme?
    A "Nagy Ő"-re találtam-e benne?

2. Képesek vagyunk-e a másikért mindent és mindenkit elhagyni, hogy "két ember műalkotása" legyünk,
     mint akik a legszorosabb szeretetközösségben élnek majd hátralevő életükben?

3. Tudunk-e ragaszkodni a másik emberhez egy egész életen át?

Ilyenkor már nem érzi idegennek magát az ember a másik karjaiban.
Ilyenkor már a legdrágább és legszentebb állapot a szexualitás, amikor felei valóban nem kettő hanem egy testté válnak az együttlétkor.
Ha ez a sorrend felcserélődik, vagy elemei hiányoznak, akkor:

"csak holttestek ölelkeznek"