Aznap, lehalkították susogásukat a lombok...
Madár sem dalolt a fák között...
A fűszálak, mind rezzenéstelen álltak.
S Mi táncoltunk, valami sosem hallott dallamra...
Akár csak papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd...
S éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet.
Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben láttam a Napot...
S Te halkan súgtad a fülembe...
Szeretlek.
S bár, Rám rogyott az ég, mégis könnyű voltam...
Repültem, boldogan, fenn a magasban...
Fel, a felhőtlen kékségben, mert boldog voltam.
Boldog, mint talán senki sem a Világon, abban a pillanatban.
Hiszen enyém a Mindenség!
Minden, mi szép, és jó, a közel s a távol...
Hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező, föld s az ég...!
Enyém?
Nem.
Bár Engem ölelsz, Engem szeretsz...
Az enyém mégsem lehetsz sohasem!
Mint a legszebb virág a réten...
Nem Enyém, nem Tied, senkié.
Enyém csak a pillanat, mint az illata a virágnak.
De ez örökké bennem él.
Aznap lehalkították suttogásukat a lombok...
S az öreg tölgy alatt, a vállamon pihentél, miként pihegő galamb.
S úgy öleltél, mint aki, soha nem enged el...
S Én úgy öleltelek, mint ahogy az ér fonja át a szívemet.
A fűszálak táncoltak talán, vagy a Világ forgott sebesebben?
Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy szerettem volna...
Ha akkor megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.
Az épp aktuális szerelem és az Igazi között, nagy különbség van.
Az első csak gerjedelem, a másik kozmikus kapocs.
Mert az Igazi, az egyetlen, Ő a lélek társad.
Szerelmes lehetsz számtalan másikba...
Mondhatod és hiheted mindre, hogy ők azok...
De ezek csak állomások, mérföldkövek.
Végül úgyis kiderül, hogy megint nem ő volt az...
Hanem csak hasonlított rá(m).
S ahogy Te kerestél Engem, Én, ugyanúgy kerestelek Téged.
Már rég óta ismertük egymást...
De eddig, még nem értünk meg egymásra...
S hosszú évek múltán ismertük fel, Igazán egymást.
Természetesen nem Én vagyok a megtestesült tökéletesség...
Butaság volna ezt hinni.
Inkább azt mondanám, Én vagyok a Hozzád legjobban illő...
A másik feled, a részed.
Nem kiválasztani kell egyet a sok közül...
Hanem Újra megtalálni...
S Mi végre, Megint megtaláltuk Egymást.
Felismertük egymásban azt, aki mindig hozzánk tartozott...
S akihez mindig tartoztunk.
A külső pedig részletkérdés...
Nem véletlenül különböznek az ízlések.
Úgyis olyan, amilyenre vágyunk...
Hiszen, nem véletlenül vágyunk pont egymásra.
Aki pedig kompromisszumot köt…
S megmagyarázza magának, hogy a szerelem úgyis elmúlik...
Mert ez törvényszerű...
Az nem csak magától veszi el a boldogságot...
De az Igazit is elzárja magától...
S valaki más párját is elveszi.
Így máris négyen lesznek magányosak...
Még ha oly nagy is a tolerancia, meg a szeretet köztük.
Szerintem a szeretet a barátoknak, rokonoknak való.
A Társadat, szerelemmel szeresd!
Ha már nem érzed a szerelmet, akkor nem ő volt az Igazi.
Mert az Igazit, sohasem unhatod meg!
Törékeny érzelem fut át a szívemen, szerelmünk minden reggelén.
Van úgy hogy átölel, olyankor más nem kell, de mégis félek tőle Én.
Mondd mi ez az érzés?
Oly keserű, édes íze van.
Gyötör a kérdés...
Én szeretem Őt!
De a szerelem fáj.
Mert szívemet összetörte más ezerszer már.
Én akarom Őt, ki soha sem bánt...
De idebent százegy ajtót még a múlt bezárt...
A szerelem fáj...
Adj időt.
A szerelem ég...
Várj ne kérdezz.
Idekint tűz borítja testem, ott belül a jég...
Hogy újra érezz.
Mit ér az értelem?
Ha lelkem védtelen...
Szívemben érzem még a tőrt.
Hiába rejtem ezt, közel van még a perc, mikor még száz darabra tört.
Mondd mi ez az érzés?
Mi ez az érzés?
Oly keserű édes íze van...
Gyötör a kérdés...
Én szeretem Őt!
De a szerelem fáj!
Mert szívemet össze törte más ezerszer már.
Én akarom Őt, ki sohasem bánt.
De idebent százegy ajtót még a múlt bezárt.
Várj rám!
Veled érzem új nap vár!
Várj még, amíg a tegnap messzire száll!
Adj időt!
Adj időt!
Várj ne kérdezz!
Ne kérdezz!
Adj időt!
Hogy újra érezz...
Hogy újra éljen...
Adj időt!
Újra éljen a szívem...
Adj időt, hogy újra érezz...
Adj időt, várj, ne kérdezz...
Adj időt!
A szerelem fáj!
