Ilyen vagy nekem...

Mint napsugár, egy hűvös hajnalon...

Ahogy bekukkant, egy csöppnyi ablakon...

S melengeti Szívemet, lelkemet...

Olyan vagy Nekem.

                                              €$@ß@

Ez nem rólunk szól...

Bármennyire is kapaszkodsz...

Az, akivel már nincs feladatod...

Erőszakkal nem visszatartható.

Ha pedig mégis...
Bilinccsel igyekszel magadhoz láncolni a haladni vágyó személyt...

Később súlyos árat kell fizetned mohó ragaszkodásodért.

Még akkor is, ha azt hiszed, az időnyeréssel győzelmet arattál.

Ám birtokvágyad...

S a magánytól való kóros félelmed...
Jutalom helyett...

Még fájóbb teherhet nehzít a válladra...

                                            €$@ß@

Gyönyörű vagy...

Fekszel az ágyon.
Szemeid lehunyva, pilláid alig rebbentek...

Nézlek.

Még sosem láttalak ilyen meztelennek...

Gyönyörű vagy.

Mint egy márványból faragott angyalszobor...
Csodálom szépséged.

S élvezem, ahogy a vágy magával sodor...

Kívánlak.

Úgy, mint még senki mást, mióta élek.

Érezem, ahogy testünkben, lassan eggyé válik a lélek.

                                  €$@ß@

Magamnak álmodtalak...

Megint álmodtam.
Rólad.

Veled.

Lassan már nyomasztóvá válik...

Hogy ennyire nem tudlak kiűzni a gondolataimból.

Bármit csinálok, bármihez kezdek...
Előbb-utóbb ( többnyire előbb )

Mindenhol a Te képed jelenik meg...

A Te arcodat vetíti ki agyam az ábrándjaim mozivásznára.

Álmodtam.

Rólad.

Sajnos, még nem együtt, egy ágyban, egymáshoz bújva...

Érezve tested melegét, hallgatva lélegzeted...

Egyenletes szuszogásod, orromban illatoddal...
Számban csókod zamatával.
Miért?

Miért gondolok Rád ennyit...

Miért ábrándozom rólad folyton folyvást...

Miért kívánlak ennyire...

Miért kínoz ennyire a vágy...

Miért, miért, miért...?

Oly messze vagy, és Én mégis oly közel érezlek magamhoz...

Itt vagy bennem, bezárva a szívemben.

Nem találok magyarázatot, de nem is keresek már...
Elfogadom, tudomásul veszem, beletörődök.
Lehunyom a szemem.
Visszaidézem az éjjel történteket.

Tengerpart.

Az óceán felől lágy meleg szél simogatja a bőrünk...
A nap már nyugodni készül...
Lassan alábukik a horizont mögött.
Vöröslő fénye beragyogja a hullámokat...
A habokat igazgyöngyökké varázsolja.
Lassan megjelennek a csillagok az égen...
Előbb csak néhány kacsingat bátortalanul...
Aztán ahogy a nap alábukik a látóhatár mögött...
Megjelenik az összes, millió, és millió.
S olyanná válik az égbolt...
Mintha valami földöntúli kéz...
Egy fekete bársonyra szórt volna szét ezernyi apró gyémántot.

Kéz a kézben sétálunk a fövenyen...

A homok még meleg, kellemesen simogatja lábunk.
A tenger sós lehelete befurakszik orrunkba...
Elbódít, kábulatba ejt.

Szinte kézzelfoghatóvá válik a boldogság...

Tapintható lesz a vágy.

Kis kezed a kezembe simul... 
Valami elektromosság félével töltődünk fel.
Egymást gerjesztjük.

Remegés fog el, felsóhajtok, olyan tökéletes érzés ez...

Olyan hihetetlen, elmondhatatlan.
Megállunk, szembe fordulunk egymással,ó...
A félhomályban nem látom jól arcod részleteit...

De érzem szemed tüzét...

Érzékelem kedves mosolyod.
Nézlek...

Bámullak ámultan, oly gyönyörű vagy.

Istenem, ez nem is lehet igaz.

Te vagy az, aki Nekem kell.

Csak Téged akarlak, senki mást.

Nem bírom tovább, hozzád hajolok, megcsókollak.
Ajkad hűs, és oly finoman bársonyos...
Édesebb, mint az ambrózia.

Nyelvünk előbb óvatosan tapogatózva fedezi fel a csók gyönyörét.

Percek telnek el, de az idő számunkra elveszett...
Nem számít semmi más...

Csak az, hogy együtt vagyunk, egymásé vagyunk.
Magamhoz szorítalak...
Érzem tested forró, engem is lángba borít.
Szorítalak, mint fuldokló a mentőövet.

Olyannyira akarlak Téged, hogy szinte belesajdul a lelkem.

Tudatunk elborul, szinte letépjük egymásról a ruhát...
Izgatottan, reszkető kézzel...
Kétségbeesetten kapaszkodunk egymásba.
S mikor végre meztelen testünk egymáshoz simul...
Akkor teljesen megszűnik a külvilág.
Nem érdekel már semmi más...

Csak hogy egymáséi lehessünk.

Nem, nincs szükségünk hosszú előjátékra...
A vágy már hatalmába kerített.
Te pillanatok alatt nedvessé válsz, s én mereven állok.

Szinte önfeledten esünk egymásnak.

Leomlunk a homokba, föléd kerekedek...
Te odaadón széttárod combjaidat.

Nem tudok parancsolni a testemnek.

Még egy utolsó pillantás...
Tested látványa villámként vág bele retinámba.
Végignézek melleiden, csípőd vonalán...
S végül megállapodom ágyékodon.

Meglátom, amint vágyaid nedve könnycseppként megcsillan.

Mozdulok.

Elmondhatatlan az érzés, mikor beléd hatolok.

Lassan, remegve, egyre beljebb.
Sóhajok.
Kéjes nyögdécselés.
Belekarmolsz a hátamba, szám a szád keresi, alig kapunk levegőt.
Én szinte szűkölök a gyönyörtől...
Ahogy magadba húzol, benned vagyok...

Benned, teljesen.

Elborul minden, nem tudok semmiről...
Csak azt érzem, hogy röpülök...
Nem, nem is röpülök, hanem elmerülök...

Bele a tökéletes gyönyörbe.

Kezem ott simogat, ahol éppen ér...
Ujjaim alatt szikrák pattannak, ahogy bőrödhöz érek.

Mozdulok, s Velem Te is.

A mozgásunk harmonikussá válik, testünk szinkronba kerül...
Egyre hangosabban zihálunk...
Ütemről ütemre gyorsulva.
A tempó még fokozható, de meddig, meddig?
Öntudatlanul is a reakcióidat figyelem...
Kontrollálom a vágyaim...
Mert Én már bármikor kész lennék rá...
Hogy robbanjak, de persze nem akarom...

Csak Veled együtt, Veled átélni a pillanatot, csak Veled.

Felpillantok, látom arcod átszellemült...
A kéj apró ráncokat varázsolt homlokodra...
Kicsiny sikolyaid belekúsznak fülembe, megpördülnek...

S még magasabbra korbácsolják a gyönyör hullámait.

Érzem, amint megfeszül a tested...
Igen, ez lesz a jel...

Tudom, érzem, itt van nem messze a beteljesülés...

Koncentrálok a pillanatra...
Visszafogom a tempót...
Kissé eltávolodom tőled, látni akarom az arcod.
Lassabbak, de határozottabbak a mozdulataim...

Még egy lökés, majd még egy, és még egy...

A feszültség felgyülemlik, érzem, mindjárt robbanunk...
Még egy mozdulat, s érzem, ott vagy, elengedem magam.
Igen.

Akarom, most, Veled, csak Veled, most!

Most! 
Te felsikoltasz, Rám feszülsz...
Én teljesen beléd nyomulok.
Ráng a testünk a gyönyörtől...

Hullámokban érkezik a kéj.

Ott vagyunk a csúcson, mindketten, egyszerre.
Istenem, micsoda hihetetlen érzés...
Micsoda mennyei dolog ez.
Eggyé válunk.

Egy most a testünk, egy a lelkünk.

A szerelem beteljesülése ez.

Tökéletes pillanat.
A hullámzás alábbhagy...
Valami kifejezhetetlen megkönnyebbülés lesz úrrá rajtunk.
Egy könnycsepp gurul le az arcomon...

Kimondhatatlan hálát, és boldogságot érzek.

Vonásaid kisimulnak, lélegzetünk lassan elcsitul...
Rendezetté, ritmusossá válik...
Kezem még mindig barangol a testeden, öntudatlanul,
Simogatom melleid, combjaid.

Benned vagyok még, s nem is akarok elszakadni tőled...

Minden pillanatot ki akarok élvezni...
Csókollak lágyan, gyengéden, csókollak...
S azt akarom, Te is érezd azt, amit Én.

Enyém lettél, Tiéd lettem.

Egymásé lettünk, ebben a gyönyörű küzdelemben.

Egymást szeretve, szeretkeztünk.

Álomba ringatjuk egymást.

Összebújva, érezve, élvezve az együttlét örömét.

A hold ránk mosolyog, csöppnyi huncutsággal a szemében...
Majd szemérmesen egy felhőt húz maga elé.
A tenger halkabban hullámzik...
A madarak elnémulnak...
A szél altatódalt dúdol.

Nekünk...

                         €$@ß@

A szerelem olyan, mint a végtelen...

A szerelem olyan, mint a tiszta csend...

Mely megigéz, majd csordultig betölt.
S ha józanságra parancsol a rend...
Te még sem akarsz, nem vágysz más gyönyört.

A szerelem olyan, mint gyöngédrajzú száj...

Kábulatban csókol, becézget, imád.
Majd amikor elmúlt... Kínoz, gyötör, fáj...
Őrületbe kerget, hogy halálod kívánd.

A szerelem olyan, mint a végtelen...

Hol pokol, hogy menny, hol mosoly, hol könny.
De önmagát tagadni a szív képtelen...
Még akkor sem, ha legyőzi a lélektelen közöny.

A szerelem olyan, mint egy gyújtó szikra...

Egy puszta érintéstől, lángokba borít.
Kiismerhetetlen, akár a lélek titka...
Ha akar felemel, vagy térdre kényszerít.

                     €$@ß@

Mert érinthetetlenek...

Talán azért van a távolság...
Mert vannak dolgok, mik attól szépek...

Mert érinthetetlenek.

Messziről szabad csak nézni őket.

Különben veszítenének a hamvasságukból...
Letörne a szárnyuk...
Elszállna az illatuk...
Látszódna a hibájuk...
Letépnék az arra járók.

Így megmaradnak annak, aminek születtek.

Nem lesz rajtuk ujjlenyomat...
Nem veszítik el ragyogásukat...
Nem lehet átalakítani, elrontani, vagy javítani rajtuk...
Igába fogni, megszelídíteni sem lehet.
Ne akarjuk használni, esetleg kihasználni...
Hasznot húzni belőlük.

Ne tegyük őket magunk számára praktikussá...

Ne rángassuk az égből a földre őket...
Mert fenn van az otthonuk.
Ott van a gyökerük.

Mi csak a virágjukban gyönyörködhetünk.

Így megmaradnak, a hétköznapokon ünnepnek...

Isteneknek.

Akiknek a lélek emel oltárt.

                                                €$@ß@