Csak Te, csak Mi ketten.

Nem amit adsz...

Résre nyíló ajkad, nyelved hegyén a méz, a csorgatott...
S nem combjaid árnyékos kikötője, s nem ágyékodnál a lágy hajlatok ...
S nem a szíved felgyorsuló verése, nem csípőd, melled, vállad vagy karod.
Mind véletlen, nincs benne érdemed, Te sem vagy más, mint gének eredője.

Ahogy adod...

A hozzámsimulásod, lendületeid, habozásaid, ahogy magad a bőröm alá ásod...
Ahogy a karod húz és eltaszít, ahogy oldasz és olvadsz az ölemben...

Ez már Te vagy.
Csak Te, csak Mi ketten.

                                     €$@ß@

Benned egyszerre van jelen...

Nem mondom Én, hogy Érted gyúlnak a csillagok, hogy a Nap Miattad kél...
Sőt, azt sem hiszem, hogy Miattad zöld a fű, vagy támad fel a szél.

De érzem azt, hogy szemed ezer szikrát gyújthat...
S hogy kezed érintése erőt ad s megnyugtat.

S a két ellentétes fogalom...

Az izgalom és nyugalom, Benned egyszerre van jelen...
A csodás pillanatban, mint két valós hatalom.
 

                                €$@ß@

Csak Veled...

Nélküled az utak sehová nem vezetnek...

S fényüket vesztik a csillagok.

                                      €$@ß@

Valami elindult...

Tudod, sokszor szégyellem...

Magamat szégyellem ezért a szerelemért.

Nem, nem a világ előtt...

Ők úgysem érthetik, hanem Előtted...

Amiért, csak szavak, és szavak...
Holott már rég a tettekről kellene szólnia...

De talán végre, valami most elindult...

Én mégis minden nap újra megterítek Neked...
Kínálom feléd, mint, ki bizonygatja szerelmét....
Nézd, még ez is itt van a szívemben...

Ez is a szerelmem, szerelmünk szülötte...

Óvatosan teszem eléd képzeletbeli asztalodra terítem...
Fogyaszd, a Tiéd, vigyáztam rá.

Mérget közelébe sem engedtem, nehogy ártson Neked.

Senkitől el nem vettem, a szeretetünk ültette locsolta, s aratta le...
Mint friss ropogós kenyeret az asztalodra teszem, fogadd szívesen...

Épülj belőle, ne sajnáld, ha elfogy, holnapra lesz friss...

Szavakból áll, de, aki adja, jó szívvel adja...

Számodra gondozta, Neked aratta.

                                             €$@ß@

Te vagy az...

 
 
Te vagy az arc a fejemben, aki forgószelet támaszt, amikor találkozik a tekintetünk.
 
Pillantás, amely verseket ír bennem, mégsem mérhetem fel szóval az értelmét.
 
A szemeid, a tekinteted, mely sokat mond.
 
Az árnyékodba burkolózva találtam Rád, mint horizonton a nap fénye.
 
Te vagy az arc, melyet magamban hordok...
 
Az arc, amely figyel...
Majd felébreszt, amikor lehunyom a szemem...
 
Az arc, aki Te vagy...
 
Aki hall engem belülről, mélyen a bőröm alatt, túl a húson, s csonton.
 
A részem vagy.
 
Te nem is tudod, hányszor, de hányszor üvöltök bele némán az éjszakába...
Torkom szakadtából kiáltom neved az álom mezsgyéin...
 
Mert a valóság hallgatásra ítél, beforrasztja ajkaim...
 
Nem szólhatok Rólad senkinek!
Pedig legszívesebben ismerősnek, ismeretlennek...
 
Kihúznám magam a büszkeségtől Rád nézve...
 
Ő az..!
 
Igen... Te vagy az.
 

                                  €$@ß@

Hogy is tudnék Nélküled élni...

Azt hiszem, csapdába kerültem.

Ha megkérdezem Magamat, tudnék-e Veled menni, ha hívnál..?
Akkor a válaszom, egyértelmű.

Igen.

Hogy is ne mennék Veled.
Ha megkérdezem Magamat, akarnék-e Nélküled élni..?
A válasz egyértelmű.

Nem.

Hogy is tudnék Nélküled élni.
Olyan a kérdés, mintha azt kérdezném Magamtól...
Akarok-e kéz nélkül...
Akarok-e szív nélkül élni..?

Hogy is tudnék Önmagam nélkül élni.

Mindig Rád találok, mert mindig is szerettelek...
Sokáig azt hittem, idegenként szerettelek meg.
Megszerettem Benned, a sosem volt idegenben Önmagam.
Megszeretted Bennem, a sosem volt idegenben Önmagad.

Ha Téged nem szeretnélek, Magamat sem szeretném.
 

                                €$@ß@

Mert mindig leszel... Mert mindig vagy...

Ahogy mész...

Ahogy állsz...

Ahogy nézel...

Ahogy szólsz...

Ahogy sírsz...

Ahogy hívsz...

Ahogy kérsz...

Ahogy adsz...

Szeretsz vagy gyűlölsz...

Ölelsz és megtagadsz...

Úgy vagy jó, ahogy vagy.

Mert mindig leszel...

Mert mindig vagy.

                            €$@ß@